Azok, az elhízás és megállapodás (megvallom, valójában sejtésem sincs, mit jelenthet ez az eufemisztikum lila dunsztjából felsejlő kifejezés) különféle stádiumában járó jóravaló harmincas-negyvenes férfiak, akik társaságban gyakran kezdenek úgy mondatot, hogy Fiatal koromban sokat… – és itt állhatnak olyan igék, mint sportoltam, ittam, csajoztam… –, számomra erősen hiteltelen figurák. Mert aki valóban sokat, akár akkor, akár most, az ezzel nem kérkedik, legfeljebb néha visszafogottan utal ilyesmire. A mai napig legény a talpán, s ez látszik is rajta és nem mond ilyen baromságokat, hanem a világot meg nem rengető, de élvezetes, ízletes történetekkel szórakoztatja hallgatóságát. Hartay Csaba szerencsénkre ez utóbbi halmaz eleme.
Ezek a könnyed, szabad formájú szövegek azért is szerethetők, mert nem akarnak többek lenni, mint amik: egy fiatalember kamaszkori sztorigyűjteménye. Nem akarnak sem erősek, sem humorosak lenni, még kevésbé fájdalmasak. Minek is, hiszen a kisvárosi kamaszfiúk mindennapi életelemei, életközege, a szarvasi belváros, a Körös-part és maga a folyó, a kollégiumi szobák, a gimnázium meg a helyi kocsmák visszanézve már átmeneti, ám a benne élőnek nagyon is állandónak tűnő világa sem nem habostorta, sem nem pokol, nagyon is hétköznapi. Hartay nyelve az iskolából lógók, a korán kocsmázni kezdők, az orvhalászni járók, a földön két lábbal állók költészete – ami most prózai formát ölt. Az eltanácsolt diák őszintesége, a szirupmentes nosztalgiázás sallangmentes mondatai valami időtlen belenyugvásról árulkodnak: minden úgy volt jó, ahogy volt.
„Nem fáj a kezed? Hé, nem fáj a kezed?” – visszhangzik a folyókanyarban a gúnyos kérdés. Tomi és Shado egymásra néznek.
– Ez mi volt? – kérdezi meglepettem Shado.
– Mi lett volna? Semmi. Valaki veri magát, hogy mekkora sporthorgász, szarjál rá!
– Kurva anyád, az, mi közöd hozzá, buzi köcsög? – Tomi visszakézből kiabálja a választ.
„Nem fáj a kezed, kisfiam? Nem fáj?” – a partról, a bozót felől jön a hang, Shado gyanút fog.
– Bazmeg, ez ki a picsa lehet? Nem szoktak ilyen sejtelmesen beszólogatni. Ki kiabál nekünk? És honnan? – kémleli Shado a partot.
Hát kérem, tisztelt hölgyeim és uraim, akár hiszik, akár nem, bizony ilyen és ehhez hasonló párbeszédek zajlanak tizenéves orvpecások és hivatástudatos halőrök közt. Mondhatni, hogy ilyen szituációkban vidéken, ez az elvárt protokoll.
Úgy hallom, Hartay egykori magyartanárát felháborítja a Lerepül. Ebben a könyvben káromkodnak, isznak, cigiznek, sőt, megdobálják a békés horgászokat… (Azért annak is van némi bája, hogy némelyek szerint az irodalom attól szép, ha pillangókról meg fodros ruhácskákról szól.) Bizonyára sokaknak még ma is az emelkedettség jelenti a tisztes irodalmi értéket, de szerencsére Hartay nemcsak a fennköltség tornyait nem ismeri, tisztes távolból tekint a mai magyar szépirodalom vizes árkára és bástyáira is.
Kedvenc Hartay mondatom nem található fel ebben a kötetben, hanem egy interjúban hangzott el: „Ha az ember tehenészeti telepen költő, azt megjegyzik az irodalmi életben. Parasztként írni csak igazán nagy dolog, bölcsészként túl kézenfekvő.”
Igen, azt hiszem ezt kéne felírni a olvasmányfalkám kóbor kutyáinak fejfájára, miután elásattak. Mert példának okáért a nyáron majdnem végigolvastam Eszterházy legújabb regényét, s annak ellenére, hogy a nyolcvanas években bírtam a szövegeit, ma már erősen untatnak és bosszant is. Ha most választanom kell az elefántcsonttoronyban és a marhakarámban fogant irodalom közt, akkor jöjjön az utóbbi! Hartay majdnem annyira cizellálatlan és egyenes, mint Charles Bukowski. Ilyen lett volna, ha Charles Bukowski ifjúsági regényt ír. A lerepül a Hülye Fejetek, olyan, mintha egybegyúrták volna Bukowskit és Fekete Istvánt. Pikáns, éretlen, kellemesen csípős, szereplői és szerzője velem együtt vallja, hogy a legjobb kocsma a természet öle, és egy kocsma a biodiverzitás széles terepe és feltétele.
Hartay Csaba „műve” könyv? És ezért még pénzt is kér? …ez dilis! – posztolta a face-re valaki a közelmúltban. Kíváncsi vagyok, hogy az ilyen zsigerkritikusok vajon mit olvastak az elmúlt hat hónapban, s mennyit olvastak a Lerepülből. Ők az „Ilyet én is tudnék írni” tábor lakói, akiket megnyugtat a díjszabás meg egy rezsicsökkentés.
Az első cigikről, az első berúgásokról, a viharsarki ifjúbikák kohorszának üszőmentes szarvpróbálgatásairól szólnak a bájos történetek. Shado és haverjai nyomják az ökörködést, bár a fejem a helyén maradt, azért egész jól szórakoztam, otthonosan éreztem magam a kilencvenes évek kamaszbulijai környékén. Ha tíz évvel fiatalabb vagyok, s történetesen én is a környéken élek-járok, semmi sem ment meg attól, hogy hülye fejjel én is beleröppenjek a ezekbe a duhaj-szép kis mesékbe.
Ajánlom az örök kamaszoknak, az önmagukban is működő fejezetek miatt vonaton, buszon utazóknak, orvosi rendelőben várakozóknak. Nem ajánlom a huszonegyedik századi kékharisnyáknak, valamint az olyan finomkodó bölcsészlányoknak, akik többet járnak könyvbemutatóra és más irodalmi eseményekre, mint olcsó kocsmákba.
