Először azt olvastam a filmről, hogy olyan, mintha a 3D-t ezért a filmért találták volna ki. Aztán megnéztem egy előzetest a Gravitációról, amin a világűrben lebegve csip-csup magánügyekről beszéltek, mint egy igazi szappanoperában. Aztán amiért mégis plázamozi lett a vége, egy jóismerősömnek új nézőpontja lett a földi életről.
Már lassan négy napja, hogy láttam, de még mindig előbukkannak a film képei, a súlytalanságban lebegés élménye, és mindeközben azon bosszankodom, hogy a fenébe bírták elrontani ezt a remek ötletet azzal, hogy tucatpárbeszédeket adtak a szereplők szájába.
A történet néhány mondatban elmesélhető. Négy asztronauta űrállomást szerel 600 km magasságban, mínusz 100-120 Celsius fokos hidegben, ám egy fölrobbant orosz űrszonda Föld körül száguldó törmeléke elszakítja őket az űrállomástól. Ketten meghalnak, és ketten életben maradnak: Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) és Matt Kowalsky (George Clooney). Fogytán az oxigén, az energia, de már közelednek a világűrben lebegve egy jó öreg, elhagyatva keringő Szojuzhoz, amibe csak úgy tud bejutni Stone, ha Kowalsky feláldozza magát. És ettől kezdve egyetlen ember világűrdrámája hivatott lélegzetelállító küzdelmével vászonhoz szegezni a nézőt. A cél: valahogyan megmenekülni és visszajutni a Földre.
Erre mondom, az ötlet jó, egyetlen folyamatos történet, nincs nappal és éjszaka, csak küzdelemidő, ahogyan a világűrben sincs nappal és éjszaka, csak a Földön, ami ott forog elérhetetlenül egy halálra ítélt nő alatt. Az illúzió tökéletes, 3D-ben zsigeri a súlytalanság érzése, valóban benne vagyunk a filmben. A Föld monumentális gömbje tengerekkel, földrészekkel és felhőkkel forog alattunk, és mi a világűrből nézve átélhetjük, hogy az életünk mennyire pitiáner problémák szövevénye, mennyire nevetségesek vagyunk fogyasztási és tulajdonlási mániáinkkal, és egyben átélhetjük a létezés fenséges élményét, azt a kiváltságot, hogy megszülettünk és láthatjuk ezt a csodát, a Föld kéklő felszínét elborító fényt.
Csakhogy ez a fenséges élmény folyamatosan fénytörést szenved. És nem azért, mert csip-csup dolgokról beszélnek a szereplők, hanem azért, mert a filmhelyzethez képest hiteltelen, amit mondanak. Clooney eljátssza a negédes macsót, Bullock az álromantikus nőt, akinek csupa unalom és tragédia az élete. Nem húsvér embereket látunk, hanem ostobán tálalt szerepeket, amivel, azt gondolhatta Alfonso Cuarón rendező, hogy eladhatja a filmet a nagyközönségnek, és kasszát csinál. Pedig sokkal nagyobbat szólt volna a film, ha kockáztat, és megnézi, valójában mennyi esélye van egy űrben lebegő embernek arra, hogy visszajöjjön a Földre. És ha csak ezred százaléknyi a valós esély, akkor a véletlenek sorozatát szolgálatba állítva megmutatni ezt a hajmeresztő történetet. Helyette a szereplőjével mondat ki ilyen marhaságot, miközben élet és halál között lebeg, hogy ’Túl kell élnem, hogy elmesélhessem ezt a történetet’. Amikor az oroszlán szájába dugja az ember a fejét, nem azon filózik, milyen jót fog ebből sztorizni. Igaz, a fene tudja. Egyszer a Holdon járt űrhajósokat kérdeztek, milyen élmény volt a Földet látni. Az egyik szerint semmihez nem hasonlítható boldogság, a másik meg azon agyalt, mikor fog újra sült krumplit enni.
Maradjunk annyiban, hogy Cuarón válasza hiteltelen, ha sült krumpli, ha boldogság, ha mindkettő. Hogy miért? Az a rendező, aki azt állítja filmjében, hogy a Zürichi-tó Illinois államban van, kissé gyanús. De azért nézzétek meg, ne a hülye szöveget olvassátok a képernyő alján, próbáljátok meg elképzelni, ha nem erős az angoltok, hogy döbbenetes dolgokról beszélnek. Egyébként meg egy olyan szinkronnagyhatalom, mint a magyar, hogy nem bír egy kétszereplős filmet szinkronizálni? Ha csak nem azért…
A Librarius könyvek két új regénye: a Klímadogma 2890 Ft helyett csak 2601 Ft, Hartay Csaba Lerepül a hülye fejetek 2490 Ft helyett csak 2241 Ft. A könyvekre kattintva rendelhetsz.Interjúk, könyvrészletek:Klímadogma facebook oldala, aLerepül a hülye fejetek facebook oldala.
