Egy irodalmi ösztöndíjnak köszönhetően az elmúlt hetet a szigligeti alkotóházban tölthettem. Egy barátom azzal viccelődött, hogy ugyan elég korán mentem le a 2014-es József Attila Kör irodalmi táborába, de hát annyi baj legyen. Tévedsz, Tibor, én most érkeztem meg a 2013-as JAK-táborba, válaszoltam, teljesen komolyan.
És tényleg. Táboroztam már évekkel ezelőtt is Szigligeten, időben megérkezve, ezért most igazán nagy volt a kontraszt. A konyhás néniken és egy kóbor macskán kívül ugyanis napokig nem találkozta senkivel sem ebben a kölcsön kapott idillben. A szigligeti Esterházy-kastélyt egyébként 1780 körül 15. századi alapokra építették, jelenlegi klasszicista formáját 1815-ös átépítése során nyerte el. Gróf Esterházy Pál tulajdonába 1916-ban került, aki ismét átépítette. A kastély az ötvenes évek óta működik alkotóházként, amikor 1952-ben Bölöni György író kezdeményezésére irodalmi alkotóházzá alakították át. A kastély pedig őszintén megőrizte azt, ami nagyjából az elmúlt hatvan évben történt vele. Így lehet, hogy az eredeti vasalatok mellett alumínium kilincs virít, vagy egy piros, műanyag villanykapcsolóval százéves csillárt kapcsolhatunk fel.
Elátkozott hercegkisasszonyként sétáltam fel-és alá a parkban, kávéztam a teraszon, és írtam sokat. Mindezek után talán nem csoda, ha a három főétkezés között én bizony még ettem volna. Lebicikliztem hát a helyi kisboltba, hogy valami gyümölcsöt, nassolnivalót vegyek, és hirtelen én lettem a hülye pesti, aki kereste a primőrt, de néhány szebb napokat is látott uborkán és barackon kívül, csak csavaros kiflit, azaz kisüveges vodkát, konzervet és üdítőt találtam. Bánatosan gurultam le a partra néhány ecuadori banánnal, meg a kis zabpelyhes kekszemmel a táskámban, és már épp kezdtem volna belenyugodni abba, hogy napokig szemetet fogok csak enni, amikor biciklizés közben a Tördemic felé vezető úton egy műanyag széken almát és barackot láttam kipakolva, mellettük pedig egy dunsztosüvegben ötszáz forintot meg némi aprót. Mivel épp dombról lefelé jöttem, nem akartam elpazarolni, az amúgy is igen nehezen megszerzett lendületemet, ezért nem álltam meg, de szinte így is biztos voltam benne, hogy egy becsületkasszás „kisbolt” mellett jöttem el. Aztán amikor majd kétszáz méterrel odébb megint elsuhantam egy másik, bár a napernyő miatt kicsit „elegánsabb” bolt mellett, muszáj volt megállnom. A zacskókon a piaci áraknak megfelelő összegek álltak, kézzel írva. Vettem is nyolcszáz forintért hat darab hatalmas barackot, és tíz darab gyönyörű, édes fügét. Másnap már törzsvásárlóként tértem vissza, biccentett is a kapu túloldalán a szomszéd, amikor kétszáz forintért vettem egy kiló szilvát. Mivel azonban csak száznyolcvan forintom volt nálam apróban, visszatettem az asztalra egy marék szilvát, elvégre az üzlet az üzlet, a becsület pedig becsület.
