Úgy vártam ezt a könyvet, mint a Messiást. Borbély szövegei valami egészen különös módon érintenek meg: nagyon közelről szólnak, de nem azért, mert magukra ismerek bennük. Egyáltalán nem ismerek magamra bennük, egyáltalán nem az én világom, amit és ahogyan mond, mégis hamar elvarázsol. Sokszor tettem fel a kérdést, miért van ez, de nem sikerült kimerítő választ adnom. (Sárközi Richárd kritikája Borbély Szilárd: Nincstelenek – Már elment a Mesijás? című könyvéről.)
Mottó: Az anyától való elszakadás egész életre szóló feladat. kezdetben a testéről leválni. Majd függetlenedne az anya szeretetétől, amely mindvégig ott van, mint egy burok. (Borbély Szilárd: Árnyképrajzoló Kalligram Könyvkiadó 2008, 99. o. )
Borbély minden könyve intim, minden könyve önfeltár, néha túlságosan is. Zavarba hoz. Zavarba jövök tőle, mennyire magáról(?) beszél, mennyire torokszorongatóan, szemérmetlenül és kegyetlenül intim. Kegyetlen magával és kegyetlen velem. Egy Borbély szövegnek ezért mindig van egy sajátos tétje: mit rejteget még, mit találok meg benne, mi újat tud még elmondani ebben az alapvetően távoli közelségben.
Mert mintha nagyon közelről érezném a gondolatait, és nem győzöm hangsúlyozni, egyáltalán nem azért, mert az én gondolataim is lehetnének. Akár Jézus szenvedéseit foglalja versbe, akár a test gyötrelmeiről ír, akár a novelláit olvasom, mindig azt érzem, hogy valami olyasmit mutat meg a gondolataiból, ami túlságosan a határán egyensúlyozik annak, amiről már nem szabadna beszélni, amit nem szabad kimondani. És nem a téma szentsége vagy tragédiája miatt, hanem a személyessége miatt. Annyira személyes hangon szólal meg, amitől az az érzésem, ezt már meg kellene tartania magának.
Érdekes módon új regényénél, amelyet nehéz nem referenciálisan olvasni, ezt mégsem éreztem. Mintha pont ebben az életrajzi alapú szövegben, amelyben a gyerekkor borzalmait akarja kiírni magából a szerző, mégsem lenne benne ez a közvetlenség. Pont abban a szövegben, amelyben emlékekről, anyáról, apáról, családról, otthonról, hovatartozásról van szó, abban várná az ember a legintimebb hangot, a leírt élmények közvetlen átélhetőségét, mégsem ezt kapja.
Különösen azért érdekes ez, mert a regény narrátora egyes szám első személyben beszélő gyermek. Az ő szövege ez a regény, az ő szemén keresztül ismerjük meg a családját, a rokonokat, a lakóhelyüket, a körülöttük élő embereket.
Végletekig lecsupaszított mondatokból áll a kisfiú szövege: alany, állítmány, maximum egy tárgy, mellérendelő mondatok, alárendelés alig. A gyermek narrátor nyelve azonban nem gyermeksége miatt redukált, hanem a közösség kulturáltsága vagy kulturálatlansága miatt. Itt mindenki így beszél, káromkodik, köpköd. A nyelv olyan, mint használói: rendkívül szegényes, nem használ diszítő elemeket, szinte csak funkcionális szerepe van. Ebben a világban erőszakkal kommunikálnak, erőszakos nyelvet is használnak.
Kérges, erős nyelvet teremtett Borbély a falu állatias világának bemutatásához: igék és igék és még igék, feltartóztathatatlanul törnek elő mindenki szájából, beborítják a lapokat, véglények vegetálnak, de nem az üres, a munka robotjával töltött, csendes, dolgos hétköznapok ezek. Nincs megállás, nincs nyugalom, sosincs csönd, ha van, az is a csontig hatolóan fenyegető. Tettekben narrálódik a borzalom, mikor azt gondolná az ember, ennél már nem lehet kilátástalanabb a szereplők helyzete, csalódnia kell: lehet. Ebben a könyvben mindig bűz van, mindig fáznak és mindenki reménytelenül egyedül van. Reménytelenül, mert nincs menekvés, nem látszik a vége, a kitöréshez szükséges szemlélet is hiányzik.
Amíg olvastam a Nincsteleneket, sokszor jutott eszembe a Sorstalanság. Az élet ebben a faluban már-már a koncentrációs táborokat idézi: folyamatos félelem a veréstől, az éhségtől, totális kiszolgáltatottság és alárendeltség, a legmélyebb szegénység, amelyben még az anya is pillanatokon belül halálos ellenség lehet. A családot kinézik mindenhonnan, nem tartoznak sehova, a gyermeknarrátor ebből semmi sem ért, csak néha elkap szavakat, ez a kívülállás sem a büszkeséget, hanem az értetlenséget vonja maga után a főszereplőben. Mintha narrátorunk csak belecsöppent volna ebbe a világba, ahogy a Sorstalanság végén Gyuri kifejti, hogy próbálja eltávolítani magától az elmúlt éveket azzal a gondolattal, hogy ez nem az ő sorsa, valaki más életét élte eddig, és eljött az ideje ezen változtatni.
De ahogy haladtam előre a Nincstelenekben, annál tisztábbá vált számomra: Borbélynál még kilátástalanabb a helyzet. A Sorstalanság egyik katartikus pillanata, mikor Gyurinak honvágya lesz: miután visszatért Budapestre, nem tudja magát megértetni az emberekkel, ezért visszakívánja a koncentrációs tábor egyszerű életét! A Nincstelenek ennél is pesszimistább. Itt a szereplőknek nem hogy sorsuk sincs, otthonuk sincs, honvágyuk sem lehet. Nincs mi után vágyni, nincs mi után epekedni, sokszor csak egy dolog van a főszereplőnk fejében: ne verjék! Ne bántsák, ne csúfolják, csupa-csupa negatív vágy, a pozitívnak a lehetősége sincs meg.
Erről szól már a regény címe is: Nincstelenek. Azok, akiknek még a nincs sem adatott meg. A könyv zaklatott hangvétele, az állandó történések is azt hangsúlyozzák, hogy ebben a közegben mindig a “van” az úr, ha negatív értelemben is: szegénység van, éhség van, halál van, lenézés van, különbözőség van, saját létük nyomja agyon az embereket.
Narrátorunk egyetlen menekvése a prímszámok. Ezekben találja meg a megnyugvást. Hogy miért? Mert velük megtörténhet, hogy nem történik velük semmi. Csak magukkal és eggyel oszthatók, ennyi. Ha menekülni próbál a mindennapokból, rájuk gondol: ők objektívak, megkérdőjelezhetetlenek, és ami a legfontosabb, nem léteznek. Nincs olyan, hogy három, csak három körte van. De az más, mint a három. (Először sutának éreztem a számokkal foglalkozó részeket. A szöveg prímszámokról szóló eszmefuttatásai egyáltalán nem oldják a borzalmakat, amelyre voltaképpen hivatottak. Nem csak sajátos adottságaik folytán, hanem a szöveg belátásai szerint is érezhetően önhazugság azt várni tőlük, hogy menekülési útvonalat jelentsenek. Később azt gondoltam, hogy ez a kettős arc jelenti igazi szerepüket.)
A gyermeknarrátor próbálja valamilyen objektivitással leszámolni azt a kényelmetlen közvetlenséget, amit a családja jelent számára. A közvetlenséggel való leszámolás lenne ez a könyv? Az intimitás elvesztése? A narrátor a könyv végén még azon is elmorfondírozik, hogy az emlékek, amelyeket elmesél, vajon tényleg az ő emlékei-e? Vagy csak az anyja meséli őket úgy, mintha megtörtént volna. Itt érhető tetten, ahogy a szöveg megpróbálja eltávolítani magától saját magát: amikről eddig beszélt, már nem belső, nem intim dolgok.
Leszámolni végre a belsővel – ez a legnagyobb rettenet ebben a könyvben, és lehet, hogy egy fordulat Borbély írásművészetében.
Nem jó könyv ez. Nem lehet belakni, nem lehet vele élni, kényelmetlen olvasni, döcögnek a rövid, kegyetlen mondatok, folyamatosan rosszul érzi tőle magát az ember.
Jó könyv ez, hetek óta jár a fejemben, és attól félek, már sosem ereszt.
Nálunk kedvezményesen megvásárolható
