Gyorsan változtam, mert nagyon szerettem. Ő mondott valamit, én bólintottam, a csontjaim roppantak, és alakulni kezdtem. Ő szeretett egy filmet, én is szerettem, és reggelre megnőtt a hajam. (Kiss Nóra Titanilla írása)
Mellette feküdtem, mikor kinyitotta a szemét, és rám nézett. Mereven bámult, láttam, hogy megáll a mellkasában a lélegzet. Tudtam, miért, értettem, hogy mi játszódik le benne. Vártam már ezt az arckifejezést, szinte hallottam a kérdéseket, hogy ez hogy lehetséges, biztosan ő örült meg, vagy még álmodik, de ez semmiképp sem lehet a valóság, mert ha mégis az, akkor…
Nem kérdezett semmit, az arca elárult mindent.
Nem bírtam tovább nézni. Felkeltem, ő figyelte a mozdulataimat, az ő mozdulatai voltak, tekintetét a hátunk csupasz bőrén éreztem.
Mindenben rá hasonlítottam. Nem, ez így nem igaz. Napokkal ezelőtt hasonlítottam rá mindenben, mondta is, hogy hagyjam abba, megijesztem. Ma reggel már nem hasonlítok rá. Ő vagyok.
Sok ember voltam már. Volt, aki csak ideig-óráig, mások tovább, napokig, hetekig, hónapokig fedtek el engem, de senkinek sem hagytam, hogy az alakváltásról tudomást szerezzen. Titkoltam magam a következő váltásig. Titkoltam magam egész életemben.
Mindig épp az voltam, akivel a legtöbb időt töltöttem, akiről a legtöbbet tudtam meg, aki a legnagyobb hatással volt rám, akivel a leginkább egyetértettem, vagy úgy éreztem, egyet kell értenem, mert az a valaki okosabb, szebb, jobb nálam, és szépen lassan feltöltött magával, amíg végül ő lett belőlem. Nem a hasonmása, hanem ő maga. Minden porcika ugyanott ugyanúgy. A hang, a ráncok, a redők, a rándulások az arcon, a szem csillogása vagy annak a hiánya, a súly és a magasság, a haj, az orr, a száj és a nem, megszólalásig egyforma minden. Ha nővel vagyok nővé válok, ha férfival vagyok, férfi leszek. Nem válogatok, csak váltok.
Gyerekkoromban azt mondták, légy önmagad, akkor majd szeretni fognak. Engem senki sem szeretett, és nem tudtam, hogy legyek önmagam, mikor azt sem tudtam, hogy az mit jelent.
A bátyám volt az első, akivé életemben először átváltoztam.
Mindennap focizott, egy idő után én is. Nem tudtam, hogy kell labdába rúgni, mindig csak őt figyeltem, és úgy éreztem, nekem is a pályán a helyem. Ott akartam lenni, futni akartam a labda után, és úgy focizni, mint a bátyám, akit annyian szerettek. Aztán sikerült: úgy fociztam, mint ő. Bátram rúgtam bele a labdába, napról napra nagyobbat, mígnem egy nap a labda elszállt, és a szomszéd udvarában landolt. Én mentem át érte, először bocsánatot kértem, aztán a labdát, és meglepődtem, hogy a szomszéd milyen kedves velem, ő, aki világéletében utált engem. Akkor hallottam csak meg, hogy már sokadszorra – és nem véletlenül – a bátyám nevén szólított. Magyarázkodtam, hogy én én vagyok, de ő csak nevetett, aztán azt mondta, nézzek magamra. Magamra néztem: a nálam vagy egy fejjel magasabb, sötétebb hajú, vékonyabb bátyámra.
Visszamentem, a bátyám meglátott engem, önmagát.
Rohant az anyámért, aki megvert mindkettőnket, mert nem tudhatta, hogy én melyik vagyok. A szánk ugyanott repedt fel a pofontól, szemünkben a vérerek ugyanúgy tekeregtek. Csak a cirógatásból, abból maradtam ki én egyedül, mert én voltam a rossz, akin biztosan rontás van. Nem engedlek a közelébe többet, ezt suttogta a bátyám fülébe az anyám, és azt, hogy milyen jó, hogy ezt már nem láthatta az apám.
A bátyám vigasztalni próbált, már amennyire az anyánk által kiszabott határokon belül ezt megtehette, azt mondta, reggelre biztosan kialszom.
Mikor felébredtem, ő már nem volt otthon. Nyaralni ment, anyám ezt mondta, a nagymamánkhoz. Egész nyáron nem jött haza, nagyanyám, az anyám anyja, sem engedte a közelembe, mert az anyám azt mondta neki, hogy el vagyok átkozva. Anyám is egész nyáron ezt hajtogatta. Miért nem tudsz te olyan lenni, mint mindenki más? Folyton ezt kérdezgette, és várta is a választ, mintha nekem tudnom kéne, hogyan vethetnék véget ennek az állapotnak. Beteg ez a gyerek, mondogatták a környéken, mert egyre ritkábban láttak. Anyám rájuk hagyta, nem bánta, hogy volt rám valami hihető magyarázata.
Mire a bátyám hazajött a nyaralásból, újra önmagam voltam, ő kifakult belőlem, és a bőre lehámlott rólam, és nem is tért vissza belém soha többé. Azóta sem beszéltünk arról az átkozott nyárról, mikor olyan beteg voltam, hogy kifordultam önmagamból.
Sem anyám, sem a bátyám nem tudta meg, mert idősebb és okosabb lettem, hogy azután még hányszor alakultam át. Előfordult, hogy másnapra tényleg kialudtam a fiút vagy a lányt, máskor viszont hetekig nem tudtam szabadulni tőle. Ő is ilyen, és előre félek, mert ő az első, aki látta, hogy mire vagyok képes.
Hónapokkal ezelőtt találkoztam vele először, hetekkel ezelőtt másodszor.
Akkoriban, az első találkozás alkalmával politikus voltam, és csak messziről csodálhattam őt, mert feleségem és szeretőm is volt. Úgy számoltam, még néhány napig leszek ebben a bőrben, utána az igazi arcom bukkan elő, sápadtan és betegesen, mert ritkán lát napfényt, évtizedek óta bujdokol mások arca alatt.
Igyekeztem elzárkózni a világtól, hogy ne essek át újabb átalakuláson. Csak akkor hagytam el a lakásom, hogy nagyon muszáj volt, ilyenkor a szomszéd azonnal lecsapott rám, és a tőlem ki-be járkáló idegenekről tudakolódott. Nem néztem a szemébe, ahogy senkiébe sem néztem, csak hümmögtem, félszavas válaszokkal lezártam, és tovább mentem.
A következő találkozásig sikerült fenntartanom magam. Egészen addig a saját arcom borotváltam, a saját szemembe cseppentettem, a saját orrom fújtam, és a saját hangomon beszéltem.
Gyorsan változtam, mert nagyon szerettem. Ő mondott valamit, én bólintottam, a csontjaim roppantak, és alakulni kezdtem. Ő szeretett egy filmet, én is szerettem, és reggelre megnőtt a hajam. Ő utálta egy könyvet, és én is utáltam, és az orrom kisebb, finomabb lett. Ő korán kelt, én is korán keltem, és melleim nőttek. Ő ülve pisilt, én is ülve pisiltem, és nő lettem. Ő sírt örömében, én is sírtam, és kék lett a szemem. Ő azt mondta, az alvás szépít, én is ezt mondtam, és ugyanabban a pózban aludtam szépre magam. Ő azt mondta szeret, én azt mondtam, szeretem, és egy reggel már az ő bőrében ébredtem.
Gyorsan öltözött fel, és hagyott magamra szó nélkül. A szeme sarkából nézett rám, önmagára.
Egy hónapig voltam ő, közben csak ritkán hagytam el a lakást. A szomszéd azt hitte ő vagyok, és hogy én meg elutaztam.
Mikor végleg lekopott rólam, halványabb voltam, mint valaha. A szomszéd azt mondta, akárhol is jártam, többet ne menjek oda.
Ez már rég volt, mikor még tudtam irányítani a változást. Ma már elég csak egy határozott szempárba néznem, és érzem, hogy a sejtjeim megkezdik a munkát. Nem tudok többé más bőrében önmagam lenni, már az emlékeimet is alig tudom megtartani.
Mindennap átváltozom. Holnap ismét valaki más leszek.
