Kihúztam a dugót, menekül a víz. Sárika kötött blézerét passzírozom a kád fölött, kígyóba tekerem, gyúrom. A lefolyóba örvényesen szökik a habos maradék. Szonja hosszan belebámul, majd ugrik – képtelenség elkapni időben. Öngyilkos akar lenni. Egész héten ezt csinálja.
– Eressz el, eressz el, hagyj lefolyni a csőbe!
A szája széléről kiesik egy szög, lepattan a hátáról egy agyagdarab. Nem kapálózik, csak hever a lyuk fölött, hátha leúszhat a habbal. Kihalászom, gonoszul hallgat, amíg ki nem viszem a teregetőhöz a kertbe.
Dróthálós testében sértett, nedves textil. A ruhakötélen csimpaszkodik, facsipeszek kényszerítik, hogy felfedje a hasát, amíg szárad. Szándékosan hosszúra nyújtom a karjait és a hallgatást. Aztán megsajnálom, ahogy nyamvadtan lengedez a sérült, kicsi teste. Oldódni akarok a fagyban, dzsungelbe képzelem magam, lián a kötél, varjak a majmok. Elhúz fölöttünk egy helikopter, lengetem a karom, kiáltok neki, a rotorhang részvétlenül hal el. Hátrahagy minket az őserdő ellenséges bozótjában. Ha nem lennének kopaszok a bokrok, minden hihetőbb lenne.
Én túlélőset játszok, de ő ragaszkodik a huzatokhoz, ingekhez, a mosószappanhoz.
– Mondom ez fékezőkarabiner, ez a csiga, átcsúszunk ezen az elhagyott drótkötélen a szakadék fölött. Kapaszkodj!!
– Mondom ez vállfa.
– De Szonja, ne hülyülj, nyomunkban vannak a vérgorillák és az űrdenevérek! Át kell jutnunk a szakadék fölött! Siess, minden darázs őrszem, fölfedezték a búvóhelyünk, és te fogvatartott vagy, csak így tudlak kiszabadítani.
Az ágylepedők kínzófalak, a kínzófalak ágylepedők, Szonja pedig mosólöttyöt könnyez.
– Meg akarok halni. Meg sem születni. De leginkább felnőni.
– Tudod, hogy nem nőhetsz fel, amíg meg nem tanulsz élni.
>- Nem értem magamat… Ivon, én mennyi idős vagyok?
Hogy is magyarázhatnám el neki, hogy mekkora küldetésünk van? Idehozom Sárika kesztyűjét, botra szúrom.
– Nézd: ez egy kesztyű. Melegen tart, óv. Ez te vagy. Szonja, a nkisi baba. De látod, van neki öt ujja is: ez az éhes anya, ez a gyerekanya, ez én vagyok rejtőben, ez pedig én lennék, ha akarnám.
– És mi az ötödik ujj?
– Az a működő anya, akiért dolgozunk. Mind az öt te vagy, én varrtalak, a tenyérnél én foltoztalak, cserében pedig meleget adsz, ha fázom. Idővel megérted majd.
– Meddig kell kesztyűnek lennem?
– Amíg rendbe nem hozzuk a múltat. Akkor kitavaszodik, és nem lesz többé szükség kesztyűre. Nem meghal, hanem eltűnik. Boldog, nagyon boldog pillanat lesz az.
– És akkor ki fog felnőni, Ivon?
– Azt hiszem én.
Mire Szonja megszáradt, már délután volt, addigra megszedték magukat zsákba a diók. Ráültettem a kupac tetejére, mert kis műtétre szorult:
– Ide most visszaszúrom a szöged. Újratekerem a bal lábadon a drótot, és dörzspapírral lecsiszolom az agyagot a hátadon, ne legyen éles, senkit ne bántson. Utána kapsz két új bálnabébit, és becsempészünk mellé egy diót ebédnek. Jó lesz?
– Jó. Erős leszek. De mondd csak, mennyi idős vagyok összesen?
– Amennyi az öt ujj összesen. Nem évben mérjük: fontosságban. És te nagyon fontos vagy.
– Akkor már értem. Egész öreg vagyok mégis. De ha megnézel, egészen kortalan az arcom.
Befejezem rajta a műtétet, elégedett a külsejével. Én is elégedett vagyok.
– Ivon… alhatok ma este a kesztyűben?
Szonja akármilyen bátor is, akármilyen baba is, néha ő is fázik kicsit. Kesztyűstől a mellkasomra fektetem. Majmokkal és óriásfákkal álmodunk. Mára megmenekültünk.
