Szász így emlékszik vissza Agota Kristófra: Puritán nő volt. Évekig egy óragyárban dolgozott. Szenvedett ettől, és gyűlölte, hogy el kellett mennie Magyarországról. Markáns férfiellenességéhez hozzájárulhatott, hogy akarata ellenére hurcolta el a férje Svájcba. Nem volt boldog. (Pál Marianna írása)
Agota Kristof Trilógiájának (2006) újabb magyar nyelvű kiadását mutatta be a Cartaphilus Kiadó október 7-én a Szkénében. A magyar származású svájci írónő sajnos már nem lehetett jelen a mostani eseményen, aminek különlegességét az adta, hogy egy filmrendező és egy színházi rendező beszélt az írónőről, A nagy füzetről , az adaptációkról. A kötet megjelenése Szász János filmjének sikeréhez kapcsolódik: A nagy füzet, a Trilógia első részének filmes adaptációja elnyerte a fődíjat, a Kristály Glóbuszt Karlovy Varyban. Ezzel egyidejűleg sikerrel játsszák a Szkénében A nagy füzetet, a színpadi változatot is, a Forte Társulat és a Szkéné Színház közös darabját. Szász János filmrendezővel és Horváth Csaba koreográfus-rendezővel, a Forte Társulat alapítójával Veiszer Alinda beszélgetett.
Két rendező ugyanazt az irodalmi művet választotta kiindulópontként alkotásuk létrehozásához. Nem csupán egy másik művészeti ágból származó műalkotás inspirációjáról van szó, hanem átültetéséről a saját alkotói világukba, saját anyagukkal újraformálni valami lényegit, amit számukra képvisel az adott irodalmi szöveg. Értelmezéseikről, pilléreikről, megoldásaikról beszéltek. Közben kiderült, hogy a két művész nemcsak hogy jól ismeri egymást, de barátok is. A későbbiekben az is ki fog derülni, hogy ízlésük is hasonló, és Szász nyilvános vallomást is tesz: „Azt szeretem, hogy Csaba a művészetet tök komolyan veszi. Mint az oroszok. Az oroszok is megszállottan komolyan veszik a színházat, a színházcsinálást. Magyarországon sok a cinikus ember…”
Veiszer Alinda kérdésére válaszolva Horváth Csaba elmondta, hogy tudott a készülő filmről, de nem beszélték meg az elképzeléseiket. Horváth 2012 nyarán olvasta A nagy füzetet.
Minden vajszínű volt nála, vajszínű műanyag – meséli Szász az írónőre emlékezve. Többször járt nála Svájcban, hogy megbeszéljék a film részleteit. Puritán nő volt. Évekig egy óragyárban dolgozott. Szenvedett ettől, és gyűlölte, hogy el kellett mennie Magyarországról. Markáns férfiellenességéhez hozzájárulhatott, hogy akarata ellenére hurcolta el a férje Svájcba. Nem volt boldog. Az írónő mesélte Szásznak, hogy sokan akartak már filmet készíteni az egészből, a Trilógiából (A nagy füzet, A bizonyíték, A harmadik hazugság), neves rendezők tizenöt évig bitorolták a jogokat, írták a forgatókönyveket, de ő tudta, hogy ez nem lehetséges, csak A nagy füzetből (Le Grand Cahier, 1986) lehet. Így kapta meg a jogot Szász János, aki filmrendezőként nem is érdeklődött a többi rész iránt. Horváth Csaba sem tartja a saját színpadi nyelvére átvihetőnek a Trilógia többi részét. Amikor elkészült a film forgatókönyve, az írónő csupán egyetlen mozzanatot kifogásolt: volt egy jelenet, amikor a gyerekek megérkeznek a nagymamához, és aznap éjjel a disznóólban alszanak. Ezt lehetetlennek tartotta. A beszélgetések során szóba került, hogy az írónő valóban a saját gyerekkorából merítette a témát, abból, ahogyan a háborút átélték Kőszegen a két fiútestvérével. Csak azt volt nehéz eldöntenie, hogy hány gyerekről írjon, kettő vagy három, illetve, hogy egy fiú és egy lány, vagy két fiú szerepeljen-e a műben. A francia miatt döntött a többes szám első személyű narrátor mellett.
A szöveghűség kérdéséhez Szász János elmondta, hogy a helyszín kiválasztásában meg kellett állapodnia az írónővel: A. Kristóf bevallotta, hogy azért nem Magyarországra írta a történetet, hanem egy meghatározatlan helyre, mert különben nem számíthatott volna nagy érdeklődésre. Szász viszont ragaszkodott hozzá, hogy itt játszódjon, ahonnan származik. A nagy füzet színpadi megjelenése időben, térben absztrahált, mégis jelzi, hogy Magyarország a helyszín. A darab pillérei Horváth Csaba számára is a regényen állnak. Az ikrek szerepeltetése számára evidencia azzal az elképzeléssel szemben, hogy a két test valójában egy lélek, és így végső soron egy személy lenne. Mozgásszínházában a paraszti világ természetes közegét a gyümölcsök, zöldségek, mint díszletek teremtik meg, amellett ezek a háborúban a túlélés lehetőségének is nagyon konkrét eszközei. Az élelmiszerek a regényben is nagyon hangsúlyos szerepet kapnak. Általában a szöveg zeneisége meghatározó szempont Horváth számára, amikor irodalmi művekhez fordul. Ágota Kristóf regényének egyszerű, erős mondatai az egyszólamúságot juttatják eszébe zeneileg. És mindkettőjüknek Bartók zenéjét, Horváth Csabának Bartók vonósnégyeseit.
Szász is erős alapanyagnak érzi a szikár, lecsupaszított nyelvet, ezért kerültek a filmbe a hosszú idézetetek. A könyv sem a színháznak, sem a filmnek nem lehet ikertestvére, el kell szakadni tőle, meg kell vágni, és meg kell találni a lényeges hűséget a műhöz. Úgy érezte, hogy amit meg kell tartani a műből, az a nyelv kőtömbszerűsége. Szász elmondása szerint az írónő akkoriban még nem tudott jól franciául, amikor a regényt írta, a lánya segített neki fordítani, ezért is lett ilyen végtelenül egyszerű a nyelv. Ez a szerencséje a műnek, és ez a szerencsénk nekünk is. „Ez a kőtömbszerű nyelv, amit ha sokáig tapogatod, érzed, hogy a márvány nem hideg, van valami melegsége, hogy a nagymama és a gyerekek közt mégis csak van valami… hogy a nyelvben mégis csak ott bujkál valami… Valami szeretet. Igen, kimondható, ha az ember nem hatódik meg tőle.”
Horváth Csaba a szereposztásról elmondta, hogy azért egy férfi, Andrássy Máté alakítja a nagymamát, mert szerinte a nagymama nemtelen, nem domináns a nőisége. Egy erőteljes valaki kellett. Női szerepeket pedig azért alakítja egyetlen nő, mert nem személy szerint vannak jelen. Nincs is nevük a nőknek. Az angol nyelvű színpadi adaptációban, amelyet alapul vett, a szereposztás: nő, férfi, ikrek, nagymama. Az anyahiány erőteljes motívum. A nagymama hús-vér figura. Egymásra vannak utalva a nagymama és a két gyerek, ez stabil pillére a műnek.
Hogyan találtak rá az ikrekre? Levelet írtak az összes iskolaigazgatónak, szaporodtak a gombostűk a térképen, jöttek a válogatásra sokan és egyre többen, de ezeket a fiúkat senki sem hozta volna castingra… Tolna megyében, Kocsolán találták meg őket. Szász egyik barátja küldött róluk egy videót. Néztem őket, valami nagyon szomorú helyen voltak, olyan volt, mintha a filmből láttam volna részletet. Másnap már le is mentem hozzájuk… Rögtön látszott, hogy megvannak, akiket keres. Egy döngölt falú házban élnek az édesapjuk nélkül. Nagyon könnyű volt velük dolgozni. Mindent értettek. Hogy mi van velük azóta? Azt ugye, nem lehetett, hogy ugyanoda vissza. Hogy negyvennyolc nap a forgatás, és akkor vége. Hetven ember vette körül őket… Aztán teljesen véletlenül adódott egy lehetőség, a Rózsadombon egy kollégiumban kaptak helyet az ikrek. Így most hétfőtől péntekig Budapesten járnak iskolába, hétvégére hazautaznak. Jól vannak. Gyémánt László és Gyémánt András.
Szász János a színészek nagy összjátékáról számolt be. A forgatásokon Molnár Piroska mindvégig szigorú volt, hűvösen beszélt a gyerekekkel, nem bratyizott, hogy szokják a helyzetet. Hogyan játszhatta volna el a kegyetlen nagymamát, ha a szünetben málnaszörpöt vesz nekik a büfében? Nagy feszültség ez egy színésznek, de jobbak lettek tőle. A színészek mind hozzáigazodtak a gyerekekhez. Ettől jók a színészek a filmben. Például Andorai Péter. Ha valaki, hát ő a nemzet színésze. De hát ehhez kell egy nemzet. Nem szabadna elfeledkezni róla.
Szász beavatta a hallgatóságot egyik rendezői trükkjébe is: amikor túlszaladt a jelenet, de még mindig játszatja a színészeket, még megy a kamera, mert akkor van vége, amikor a rendező azt mondja, hogy ennyi, akkor, az egy gyönyörű lebegés, és ebben a túlcsorduló időben történnek nagyszerű dolgok…
A film fogadtatása mindenhol kedvező volt, de jellemzően, mindenhol más. Izraelben, Haifában, megijedtek, amikor felrobbant az apa. Drezdában a morális kérdéseket feszegették, már úgy nézett ki, megbukott a film, amikor kiderült, hogy tulajdonképpen nagyon tetszik nekik. Hamburgban a 16-18 éves fiatalok a gyerekekkel fényképezkedtek. Tökéletesen értették, működött a szolidaritás, nem kellett hozzá háború. Tulajdonképpen elég, ha a szülők szétmennek, leadják a gyerekeket, háború nélkül is ugyanaz… Ez egy működő történet.
Veiszer Alinda végül rákérdez, hogy a regénybeli erősebb jelenetek miért nem kaptak helyet a vásznon és az előadásban. A brutalitás megjelenítésében bevallottan mindkét rendező visszafogottan járt el. Horváth Csaba szerint absztrakt módon működnek a színpadi megjelenítések, az a fajta naturalizmus, amit egy ilyen szöveg alapján várnának, „tőlem abszolút távol áll”. Szász is odahelyezi mellé a maga álláspontját: „Vannak olyan dolgok, amiket én nem tudok fölvenni. Ezt a filmet én rendeztem, és távol áll tőlem egy ilyen jelenetet megcsinálni. A film egy konkrét műfaj, a könyv az más, mert ha olvasod, akkor elképzeled… De ha én ezt megmutatnám, szegényebb lenne a film.” Érdekesebbnek tartja, hogy elkíséri a nézőt a szakadék széléhez, és ugorjon maga, azaz: képzelje el a brutalitást. „Én egy dolgot nagyon komolyan vettem – ezt vélheted néptanítói gondolatnak is, nagyon pici betűvel -, hogy ezt a könyvet gyerekek olvassák, nagyon sok gyerek, és ha én ezt a filmet telerakom ilyen jelenetekkel…”
Két rendező. Két barát. Tudnak egymásról. Még nem látták egymás munkáját, de ugyanarról beszélnek. Ugyanahhoz a műhöz nyúlnak. Hasonló értékek mentén dolgoznak. Megoldásaikat is hasonló szemlélet motiválja. Kifelé menet látom, hogy még beszélgetnek a Műegyetem lépcsőjén.
A Trilógia könyvbemutatóján egy igazi, összművészeti diskurzusnak lehettünk részesei, ahol a szöveg, a kép, a mozgás, a zene, a színészi játék, a rendezői munka, a koreográfia egyaránt a beszélgetés tárgya volt. A könyv jelenlegi kiadása magyar nyelven a negyedik, a Carthapilusnál a második (Magvető, 1996; Palatinus, 2006; Cartaphilus 2011, 2013.). A nagy füzetet Bognár Róbert, A bizonyítékot és A harmadik hazugságot Takács Róbert fordította magyarra.
Agota Kristof művei kedvezményesen:
