Imelda Sheridant, a népszerű független politikus, Tony Sheridan feleségét brutális módon meggyilkolták saját lakásán. Hogy miért? Szerintem ezt a büdös életben sem tudjuk meg soha. – [Böszörményi Gyula könyvkritikája]
Imelda Sheridant, a népszerű független politikus, Tony Sheridan feleségét brutális módon meggyilkolták saját lakásán. Hogy miért? Szerintem ezt a büdös életben sem tudjuk meg soha. Legalábbis én, aki alig két perce olvastam ki az ír Declan Burke által jegyzett Karcos fekete nyolcas című regényt, bizony még mindig nem tudom, miért kellett csóri nőnek meghalnia. Persze a történet a legkevésbé sem róla szól.
Ez a történet Harry J. Rigby kávéfüggő, füves újságíró és magánnyomozó néhány vérmocskos, katasztrófálisan zavaros és kusza napjáról szól, melyben két folyadék teng túl: a kávé (mindenféle változatban), no meg a vér.
Szóval az van, hogy ez bizony ismét egy vérbeli ír krimi. És nem csak a hihetetlenül brutális verekedések, szúrt és lőtt sebek okán, hanem mert a főhős bizony a megszokott (klisés?) környezetben rójja csapongó köreit. Kiskocsmák, sikátorok, mocskos utcák tele csövesekkel, drogosokkal, mindent látó és halló csaposokkal, no meg kézzelfogható, orrot eltömő emberi mocsokkal. A mi életunt nyomozónk azonban épp azt szereti leginkább a tengerparti ír város Nyóckerre emlékeztető, lerobbant kerületeiben, hogy az ott élőkben már épp úgy szemernyi ambíció sincs, mint benne. Bár… Inkább nem lövöm le a poént.
Rigbyről elsőként az derül ki, hogy valójában gőze sincs, mi a fenéért kel ki reggel az ágyból (hacsak azért nem, mert a felesége még azoknál a félrelépő férjeknél-feleségeknél is jobban gyűlöli őt, mint akiket magánnyomingerünk le szok’ leplezni). Az elfeledett városrész lakói sem akarnak semmit, csak élni, pontosabban túlélni, lehetőleg úgy, hogy legalább a következő néhány óra miatt ne kelljen rettegniük. Főhösünknek azonban ez most nem össze, mert a második fejezettől kezdve egyre több a félnivalója.
Harry Rigby „irodájának” (koszos luk egy kínai étterem fölött – hol másutt?!) ajtajára ez van írva: Független Kutatási Hivatal. Naná, hogy nagyképű, vagy inkább – Rigbyt megismerve – szarkasztikus az egyeszemélyes vállalkozás neve! Rigbynek nem hogy ambíciói, de igazi fegyvere sincs: egy hamis 38-ast tart a fiókjában, amit néha a derekához, a derékszíja alá tesz (minek is?), de még csak meg se fenyeget vele soha senkit (egy stukker a színpadon, ami sosem sül el – ez dramaturgiai hiba, csók’lom, író bá’!). Ahogy az is elég nagy baki, hogy a géppisztollyal (és NEM géppuskával, ahogy néhol fordítva lett! – hatalmas a két fegyvertípus közötti különbség, főleg kaliberben!) átlőtt ember, kinek hasán ujjnyi, hátán krikettlabdányi lyuk tátong, alig néhány órával az átlövetése után már úgy szaladoz és verekszik, mint kinek megszokott, hogy szita.
Rigbyn kívül rengeteg szereplőnk van még. Megjegyezhetetlenül sok – legalábbis én folyton elveszítettem a fonalat, pedig a nevek cseppet sem bonyolultak. Az indítékok kusza hálója viszont, ahogy előre haladgatunk a történetben, végül totál kibogozhatatlanná kezd válni. Talán ezért van, hogy a szerző nem kevesebb, mint négy (4!) egymást követő fejezeten át taglalja, hogy ki, mikor, kivel és ki ellen, mi okból és mit tett. Az olyan egyszerű lelkületű és szellemi színvonalú olvasó, mint jó magam, végül totál belezavarodik az egészbe, s vagy sarokba vágja a könyvet, vagy elkecmereg az uccsó előtti fejezetig, ahol aztán jön a Nagy Csavar. Mondjuk attól se dobunk hátast, de azért érdemes kitartani.
A szöveg fordítása (kisebb bakikat leszámítva, amik szinte elkerülhetetlenek) nagyon jó. Egyetlen makacs, végig visszatérő és bizony zavaró hiba, hogy a fordító a „pint” szót (amit, ír regényről lévén szó, a szerző nagyon sokszor használ, hisz a sört arrafelé pintben mérik) mindig angol kiejtés szerint toldalékolta, azaz így fordította: pintot, pintját, pintokot – pedig helyesen ezeket így kell írni: pintet, pintjét, pinteket. A hiba oly makacsul kitartott, hogy végül – bár nagyon zavarta a szememet – kezdtem azt hinni: én tudom rosszul. Előkaptam hát az Osirist, s lám: abban is az állt, hogy a pint szót, mivel a magyar nyelvben teljesen elfogadott, ismert és régóta használt kifejezés, az általam vélt pintet, pintjét, stb. alakban kell toldalékolni.
Na de most komolyan: ennyi legyen a legnagyobb bajunk egy ír krimivel, amiről a The Sunday Independent kritikusa így írt: „Az utóbbi idők egyik legeszesebb, legfrappánsabb könyve”.
Ez persze eszelősen, sőt, orrvérzésig túlzó marhaság, de azért a Karcos fekete nyolcas mindenképp megér egy olvasást.
GABO Kiadó
Fordító: Roboz Gábor
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
A kötetet tervezte: Szabó Vince (Malon Stúdió)
Oldalak száma: 352
Kötés: papír / puha kötés
ISBN: 9789636897239
PORTRÉ: WritingShow
Krimik kedvezményesen az Írók Boltjából:
