Jancsika a kézbe, a két nagyobb darab férfi menet közben takar, ahogy kell. Feltűnően szorosan összeállt csapat halad el a telefonzsinóros biztonsági őr mellett. (Sün! Sün!) (Bakos András tárcája, Farkas Judit Zsuzsanna fotója)
Bezárt a menekülttábor.
Most már nem fordulhat elő, hogy míg a gátőr éjjel az ország másik felében, Győrnél rakja a homokzsákokat az ár ellen, itthonról azzal hívja föl a felesége, hogy afrikaiak verik a gátőrház kapuját, és azt kiabálják: „fizét, fizét!” Nem sétálnak a főutcán afgánok, nem ülnek le a kocsibejáróra törökülésben, nem szedik a sárgabarackot az utcai fákról, kicsik a nagyok nyakában ülve. Más ázsiaiak sem furikáznak taxival – mert ki állította, hogy minden menekült szegény, vagy hogy közülük a gazdagabbak kötelesek segíteni az ágrólszakadtakat?
Képzelhető, mennyire megrémül Ida, akihez a táborzárás után két nappal mégiscsak beállít egy fehér burnuszos férfi, és kézjelekkel egy szál fehér gerberát kér, pálmalevél-zölddel, celofánban. Termetre ismerős, de ettől Ida, Isten tudja, miért, csak még jobban megijed. Mihelyt kiszolgálja a vásárlót, hátrasiet a férjéhez. Dübörgő szívvel ül le, alig bírja elmondani, kicsin múlott, hogy ez az alak ki nem rabolta. Nem ér rá tovább félni, megint csöng az üzlet ajtaja. Most már ketten mennek ki a pulthoz. Ismerős asszony jön, virágföldért. – El se tudod, képzelni, ki járt itt az előbb… – rebegi Ida. A vevő nevet: – Dehogynem tudom.
Vér Vesztert, aki még a vécére is pónifogattal jár, képen rúgta az egyik lova. Fehér lepedővel csavarta be a fejét, mert más, erre alkalmas holmi nem volt a háznál. Orvoshoz nem ment. Jól számított. Eltelt egy hét, és a fájdalom máris csillapodott, szívószál nélkül is tudott levest enni. Már a beszéd is ment, amikor meghallotta, hogy Ida beduinnak nézte.
Azóta, ha végighajt a Kócsag utcán, a virágbolt előtt föláll a bakra, beinteget az ablakon, és kiabál: „Látod! Én vagyok!”
*
Két fiatal műkedvelőt ismerhetett meg a makói közönség 1919. április 21-én a Hollósy Kornélia Színházban, Gerzanits Elemért és Páger Antalt. Utóbb ebben a sorrendben beszéltek róluk, mert Gerzanitsot tehetségesebbnek tartották. Téni – ezt a becenevet még Makón, családi körben kapta Páger – előbb a székesfehérvári színházhoz szerződött, majd megjárta a kecskeméti, pécsi, nagyváradi teátrumot, aztán Szegedre jött, ahol akkoriban többek között Dajka Margit, Kiss Manyi, Neményi Lili, Jávor Pál, Bilicsi Tivadar, Ajtay Andor játszott. Legenda, szimbólum stb.: keresményéből motorbiciklit vett, és azzal jött haza Makóra, meglátogatni édesanyját. A Korona előtt várták a barátok. Téni megérkezett, elkezdett körözni körülöttük, szédület volt nézni. Várták, mikor áll már meg. „Nem tudom leállítani!” – kiáltotta. – „Most addig hajtom, amíg ki nem fogy belőle a benzin!”
A háború után Argentínáig vitte a lendület. Életrajzának kutatói számon tartják Makóra, Elemérnek írott levelét. A jó barát győzte meg arról, hogy haza kell térnie Magyarországra. Elemér, azon túl, hogy az ő ötlete alapján építtetett szabadtéri színpadot a város a Petőfi parkba, műkedvelő maradt. Eredeti szándéka ellenére. „Színész akarsz lenni? Színész? Hát az még disznót se vág!” – ripakodott rá az apja (egyszer).
Az anekdota jól mesélve bármikor zsír, az előadás szempontjából mégis lehetnek ideális helyek, pillanatok.
Nem mindig lehetünk ott, akkor.
Néhány éve az egyik szegedi úszóházon a tulajdonos kisebb disznótort rendezett a barátoknak, és az újság fotóriportere lefényképezte Székhelyi Józsefet, a szegedi színház akkori igazgatóját, ahogy előírásszerűen darabol, darál, bárdol, mint aki ért hozzá.
Nyilván: ért hozzá. Ezt a mi fogalmaink szerint nem lehet eljátszani.
*
Úgy alakult, hogy be kellett mennünk a Mammut Bevásárlóközpontba, és addig nem volt hol hagyni Jancsikát. Pedig a szabály egyértelmű: állatot az épületbe behozni tilos. Jancsika a kézbe, a két nagyobb darab férfi menet közben takar, ahogy kell. Feltűnően szorosan összeállt csapat halad el a telefonzsinóros biztonsági őr mellett. (Sün! Sün!) Ez nyilvánvaló huligánizmus, házirendsértés, a köztisztaság minimum veszélyeztetése. Az pedig nem tudom, mi, hogy kifelé menet a bejövet nem látott ajtónálló ránk szól: „kutya nem tartózkodhat itt!” Mondjuk, hogy már épp megyünk ki vele, ő erre még hangosabban: „Akkor se!”
Akkor most mi legyen vele? Megállunk.
Haljon ki itt helyben, mint a mammutok?
