Május végén, a szabadidőközpontban, a gyermeknap, repülőnap, pálinkafőzetek versenye és vitézi találkozó nevű rendezvényen mindent kipróbálok. (Bakos András írása a Szerkéjen hangzott el)
Ami a fegyvereket illeti, nálunk fokosból van a legtöbb. Hat vagy nyolc, de csak kettőt nyeleztem be annak idején, többre nem volt szükség. Ez, amit elhoztam, a nagyapámé volt, aki kamaszkorában marhákra vigyázott a Pallavicini-birtokon. Kovácsoltvas munka, nem tudom, milyen régi, de látszik, hogy használták, és hogy két kiskapa között hozhatta össze a mester, pillanatok alatt. Vágóéle ferdén áll, mint a kereszt a koronán, de persze rá lehet fogni, hogy azért, mert ez jobbkezes szerszám. Egy másik, amit be is nyeleztem, rézöntvény, indás-leveles mintájú. A szomszéd néni, akinek mindkét férje, fia és veje is Jóska volt, egyszer meglátta, hogy nyilazok, odahívott, kivette a fokost az otthonkája zsebéből, azzal, hogy ezt nekem szánta. A köpűje szabálytalan ovális, fél napig faragtam bele a fát, mire passzolt. Szintén nyelet kapott egy precíz tömeggyártmány. Huszároknak készülhetett, acélból való, a foka nem hegyes, hanem cipészkalapács-szerű, az éle viszont jól fenhető, beleáll a fába. A padláson találtam, a kiegyenesítésre félretett szögek fazekában. Nem rozsdásodik.
A fokos a honfoglalás kori balta kései utóda, a török korban lett a magyar hajdúk, huszárok kedves fegyvere. Zúzni, vágni, hajítani egyaránt lehet vele, a Kunságban, a Hajdúságban még a XX. század elején is elterjedt volt – írja Elődeink fegyverei című könyvében Mattheidesz Konrád.
Nem tudom, mi a magyarázat arra, hogy ezek fönnmaradtak és a kezembe kerülhettek, az biztos, hogy a hagyományos kézifegyvereknek tényleg nagyobb a tisztelete a családban. Mert készítettem tarackágyút is, biciklipumpa volt a visszarúgóágyazat, a lövedék pedig petárdára szigszalagozott vasgolyó. Meggyújtottam a petárdát, belecsúsztattam a csőbe. Nagyon jól működött, átlőttem vele a Tiszát, de szét kellett szerelni, mert leeresztett anyám biciklije. A legjobb íjamat apám fűrészelte szét: nem volt kedve lemenni az erdőbe, és sürgősen nyél kellett a húsklopfolóba, mert a gyári nyelet szilánkosra törte anyám. Szégyen, nem szégyen, megsirattam az íjat, mert messzire hordott, de apám eligazított, hogy emlékezzek, egy szót se szólt, amikor a vasreszelőből lándzsahegy lett, és még örült is, amikor a horgászbottartó állványából görbe kardot kalapáltam, mert látja, megdolgoztam a nyélrésszel. De most már jobb, ha abbahagyom. Vagy pedig játszhatjuk ezt, de figyeljem meg, hogy ő tovább bírja, és nehogy az legyen a vége, hogy levágja a kis zacsimat dohányzacskónak.
Az én fegyverimádatomon addig röhögtek, gúnyolódtak egyesek, amíg elrepült fölöttünk az idő. Most egy vendégünknek se tűnik föl, hogy az udvari sziklakert mellett, két terméskő közé be van szúrva egy pallos, Excalibur-formán. Az pedig, hogy az egyik fokos a könyvespolc oldalát díszíti, hagyománytiszteletnek számít a faluban. Ahol annak idején Rózsa Sándor agyoncsapta a kasznárt, ott most könyvtár és teleház működik.
Május végén, a szabadidőközpontban, a gyermeknap, repülőnap, pálinkafőzetek versenye és vitézi találkozó nevű rendezvényen mindent kipróbálok. Célbalövés visszacsapó íjjal, aztán lándzsavetés palánkra, végül ugyanez hajítókereszttel. Csak az a baj, hogy évről évre kisebb helyre szorul össze ez a bemutató, mert a retro-haditechnikai park lassan elfoglalja a szabadidőközpont udvarát. Előbb egy katonai rocsót vett az önkormányzat, vontával, aztán kétéltű műhelykocsit, majd egy felderítőrepülőt. Terepszínű, így csak akkor olvad bele a környezetébe, ha a bozótosból száll föl, vagy ha lezuhan. Legutóbb pedig egy FUG-ot hozatott a polgármester. Ilyet se használ már a honvédség, és motor sincs benne, nehogy valaki elindítsa, de tényleg jó lehet még, bármire.
Csak be kell nyelezni.
