E.L.James műve A szürke ötven árnyalata hat hónapig szerepelt a bestseller listák élén, gyakran úgy, hogy a második és a harmadik helyen a trilógia folytatása állt. Divattá vált szexről szóló regényt írni. A XXI. században az erotikus irodalmat is meghódították a nők. Összegyűjtöttünk néhány, női szerző által írt, a közelmúltban e témában megjelent művet. Elsőként Király Kinga Júlia A test hangjai című könyvéből olvashattok egy részletet.
A méz
(részlet)
A Lovas, akit becses nevén Kajtár Gellénként tisztelt egy egész paraszti vármegye, kerülő utakon, a régi gyepűkön átügetve látogatta őt, minden egyes csütörtökön félmérföldről odahallatszott, ahogyan egy utolsót sarkantyúz a lován, és amikor bevágtázott a kertkapun, alig pattant le a nyeregből, jobbjával már meg is ragadta Zója derekát szótlanul, s úgy pihentette rajta tenyerét, mint lázas kisgyerek homlokán aggódó szülő, aztán a vastag és erős ujjai egyre följebb siklottak, sorra megpihentek a bordák közötti mélyedésekben, majd amikor mutatóujja megérintette Zója mellének bimbóját, és látta a ledéren, hogy hosszan megremeg, felnyalábolta, bevitte a házba, még ott az ajtóban letépte róla köntösét, hogy az arcát tenyerébe fogva, haját összekócolva ráborítsa testének valamennyi szeplőjére a csókjait. Zója pedig belecsimpaszkodott a Lovas rőt szakállába, belefúrta orrát, hozzákente nyálát, nem kérdezte, hogy miért hozza magával a kastélyában hagyott asszonyának illatát, csak szagolta, szagolta, amíg saját leheletét vissza nem érezte a férfi arcának sűrű szőrzetén. Aztán felmászott az ágyra, lábát széttárta, a teste pedig, háromszögének hamvas ormába összpontosítva minden erejét, addig hánykolódott, míg a férfi szája elérte végre a szemérmét, és rátapadt. Ekkorra már a Lovas is egész testében lucsogott, fején ujjbegynyi gyöngyökben buggyant ki a vágya, amelyek homlokáról az orrára, orráról a Zója szeméremdombjára csurrantak, és mire a cseppek tócsává nőttek, a férfi teste beletólult a ledér szemérmének hófehéren izzó zugába.
A Lovas, amikor férfiereje kimerült a többórás szerelmeskedésben, dölyfösen sarkantyúzta meg Zóját is néhanap, ha amaz telhetetlenül cibálta le róla a percekkel elébb megkötött gatyáját, és arcát hozzádörgölve próbálta kicsalni a túl sok szerelemtől immár visszabújt hajlandóságot. Mert Zója lába köze bírta volna még, hosszú, magányos éjeken át addig gyűjtötte, ápolta testében a kedvét, hogy reggelente térdéig csordult a kiapadhatatlan méze, samikor a férfi felöltözve hozzáhajolt, hogy búcsújának pitypangkönnyű csókját rálehelje, a feje hátrahanyatlott, alhasában pedig továbbra is ott zihált és rúgkapált a túlhordott, ám mégiscsak meddő vágya. – Hogyan is tudnék betelni véled? – mondogatta gyakran a Lovasnak, valahányszor az ujját és a nyelvét keresve a férfi tenyerére vagy arcára szorította alfelét: – Hiszen még el se mégy tőlem, a mellem máris úgy ágaskodik a csókodért, mint esőverte barka még több eső után.
A Lovas ilyenkor lekapta derekáról a gatyamadzagát, megkötözte véle a Zója kezét, szétfeszítette a lábait, melyeket mint egy-egy szögmérőt nyomott az ágyra, és előbb a nyelvével, aztán az ujjaival, amikor pedig már ez sem volt elég, akkor sarkantyújával merült el újra a kihunyhatatlan fehérségben. Fél lábon állt az ágy előtt, a másikkal meg gyömöszölte, pacskolta a nőt.
Azon az éjen azonban Zója még többre vágyott. – Add nekem a testedet! Add nekem egészen! – pattant fel váratlanul, és talpával ellökte magától a férfi lábfejét. Az elnyelt izgalom apró morajlásokkal gurult végig a nyelőcsövén. A Lovas már amúgy is tűkön ült, erszényénél fogva húzta haza a fenyőmagos mézben sütött alma, amit egy fütyülős kereskedőtől a gázlónál vett, de a ledér lecsúszott az ágyból, a dézsához sétált komótosan, majd szétvetett lábakkal ráerszkedett, és intett a férfinak, hogy álljon elé. A Lovas ímmel-ámmal ugyan, de elébe állt, Zója pedig elővette a férfi töpörödött szerelmét, és dudorászni kezdett.
– Megtekerlek fűznek ága, reád szálljon testem láza – gügyögte a gatyájában túrkálva, mire a Lovas teste összerándult, mellbimbói lyukat fúrtak a finom muszliningen, az első lihegés bevárta torkában a társait, majd hörrgéssé duzzadt, szerelme pedig feltelt élettel, és Zója majdhogynem eszelősen szótagolta tovább, megkapaszkodva a férfi szerelmében: – Sahogy lázam reád szállna, víz a vizet megtalálja!
Az utolsó szavakat már sikította, a férfi pedig belekapott a hajába, és bő sugárban vizelte le a ledér izzó fehérségét, egyszersmind ki is oltva annak tüzét. Sötét lett hirtelen.
Balabán perjel ekkora már körbeásta a házat, és ahogy az árok vége az elejével találkozott, magához tért. De persze az is könnyen lehet, hogy Zója sikoltozása térítette magához, mert felugrott hirtelen, földes kezét a habitusába kente, majd rövidke habozás után, amikor úgy meredt a sötétre, olyan rimánkodva, mintha azt kérné tőle, hogy ha másban nem is, de a gyászos éjhez való visszaszokásban legyen irgalommal hozzá, visszaereszkedett a földre, és megindult négykézláb az ablak felé. Fülét a paticsfalra tapasztotta, scimpájával a málló vályog mögül kibukkanó vesszőfonatokat kereste, hátha meghallja mögöttük annak a szívnek dobbanásait, melyet akkorra már csak a filétának szánt szemérem formájában őrzött legbelül.
A kiszáradt vályogdarabok felhorzsolták a fülcimpáját, a vesszőfonatok némely ágaskodóbbja belemart a kagylójába, habitusára apró cseppekben hullott a sűrű vére, de ő észre sem vette, egyre erősebben lapult a falhoz, mintha a szívdobbanásokkal egyidejűleg a nedvek csordulását is meg akarta volna hallani. És akkor elérte végre az ablakot. Balabán ellökte magát a földtől, megkapaszkodott a vesszőfonatokban, és félig guggolva az ablakszemnek nyomta homlokát. Az üvegen halovány vánkosok között szendergett a holdvilág, a csillagai most éppen csak pislákoltak, sa megásott árok mögötti hantokon hajba-hajba kaptak a kitépett gyomok. De a perjel addig erőlködött, míg végül átlátott rajtuk, sa hold kelméin túl, valahol a sötétség mélyében megpillantotta Zóját, aki még mindig a dézsán ült az ablaktól néhány karnyújtásnyira, bal combjában megfeszültek az izmok, a hasa és a deraka úgy kidomborodott, mintha a világ minden ereje onnan akart volna kilövellni, hogy szertehullva a kietlen vidéken, újrateremtse az életet mindenfelé, a feje hátrahanyatlott, nyaka hosszant reszketett, amitől gesztenyeszínű haja a dézsának csapódott, mint meghőkölt mén marszíjához az ostorcsapó, sarcát, miközben sikoltozott, eltorzította nemcsak a gyönyör, de hangjának fertelmes visszhangja is. A Lovas, továbbra is Zója halántékának támaszkodva, felgyűrt muszliningét az álla alatt szorította, de amikor meglátta Zója vergődését, az ő feje is hátrabicsaklott, a muszlin legördült a mellkasán, megcirógatta az ágyéka körül tekergőző szőröket, és aláhullott egészen a combjáig, felfogva vizeletének utolsó erőteljes sugarát. Balabán le szerette volna hunyni a szemét, de hogy az üveg hidegsége volt-e, vagy a sötétség, amely a korábbról áhított irgalomhoz szilajul tartotta magát, netán a kettő együttesen, azt maga a perjel sem tudta volna megmondani, valami azonban erőnek erejével munkálkodott a testén, és parányi redőkben dermesztette szemgödréhez a szemhéját. Miután a Lovas kipréselte magából az utolsó cseppet is, Zója feje alá nyúlt, amely még mindig hátratörve lógott a lapockái fölött, és óvatosan az ágyéka felé húzta, aztán felgyűrte újra a muszliningét, Balabánnak pedig, ha netán nem jól hallotta volna, most minden erőfeszítése ellenére végig kellett néznie és meg kellett látnia, amint megtestesül az elhangzó parancs: – Nyald le! Nyald le az utolsó cseppeket! Hadd legyen a testem egészen tiéd! –, látta a ledért, ahogyan felocsúdik a suttogó, ám mégis ércesen csengő szóra, előbb szemérméhez nyúl, majd végignyalja az ujjait, aztán szájával ráveti magát a férfira, és habzsolja, habzsolja a csillogó nedveket, hogy beteljesítse végre a beteljesíthetetlen vágyát, hogy a férfi övé legyen egészen, csak az övé. A perjel torkát kilúgozta a visszanyelt nyála, sa fájdalomtól eleinte csak rekedten, aztán rikácsolva, lyukas torokkal üvöltötte be az ablakon:
– Bestye baszó kurva! Bestye baszó kurva!
Zója összerezzent. Derekától fogva úgy penderítette odébb a Lovast, mintha egy köteg csuhut hajított volna a disznók elé, majd felpattant a dézsáról és az ablakhoz ment. Utoljára ekkor látott ilyen közelről emberi tekintetet.
Még aznap éjszaka érte jöttek. A másik négy kérő közül kettőnek csak a családját és a kiüresedett pajtáit kellett odahagynia, úgyhogy jobb híján azonnal kötélnek és útnak álltak, a harmadikat, miután előkecmergett végre Balabán hosszú döngetésére egy óriási kádból a cserzett bőrök közül, már nógatni kellett, viszont azonnal megürítette legnagyobbik timsó-zsákját, smagához vette corholó kaszáját, amint meghallotta a Zója nevét, a negyedik pedig, aki leégett faggyúgyertya fényénél kölest válogatott az anyjával, pontosabban ő válogatta egyedül, minthogy az anyja inkább csak horkantott és szellentett álmában, nos, ez a kérő a perjel minden unszolása ellenére szomorúan ingatta a fejét az asztalra púpozott köleshalomra mutogatva, mikor azonban Balabán részleteiben is előadta, hogyan fejte meg az ágost a ledér, a pelyvát egyetlen mozdulattal söpörte vissza a tisztaszemek közé, magára kapta a mentéjét, és már indult is kifelé, nem törődve az anyja fakó, fel-felriadó tekintetével, sem a rimánkodásával, melyet két hortyogás között az ajkára vett – Édes fiam, gyere vissza! Édes fiam, ne menj el! –, ezt sírdogálta félig-meddig szenderegve, de a kérő vissza se nézett, úgy felelt:
– Muszáj! Zójának látogatója van!
Gyalogosan mentek, szótlanul. Zója felöltözve várta őket, az ágy szélén ült. Megszökhetett volna, eleinte minden bizonnyal így is akarta, de mert a Lovas nem sokkal a rikoltozás után begyűrte gatyájába a húgytól még párolgó ingét, és köszönés nélkül, borús arccal elvágtatott, egy ideig az ablakban maradt, és fülelt, hátha felhangzik ismét a dübörgés, ami az utolsó sarkanytúzást eddig mindig követte, sami a visszatérő forró leheletnek biztos hirnöke volt. De nem. A Lovas úgy ment el, hogy még egy pelyhes csókkal sem érintette legalább a homlokát. Amikor a ledér rájött, hogy a Lovas immár biztosan nem fog visszatérni, imbolyogva lépett el az ablaktól, és visszamászott az ágyba. Haját az arcába húzta, hogy felitassa véle a könnyeit, ám a teste annyira kiszáradt, hogy hiába hunyorgott és pislogott, a torkába rekedt fájdalmat hiába öklendezte ki, cserbenhagyták a könnyei. Akkor összesodorta a lepedőt, és a dézsára állt, hogy áthúzza a mestergerenda fölött, de a mennyezet és a gerenda közötti rés annyira konok maradt, ez pedig úgy felbőszítette Zóját, hogy a leplét elengedve két kézzel csimpaszkodott a gerendába, hátha csak egy kevéssel is lejjebb hozza azt a végzetéhez, mikor azonban leengedte karját, hogy erőt vegyen egy újabb ütközethez, megszédült, a dézsa megbillent, eldőltek mindketten, Zója pedig a tócsába zuhant. A szikkadt vályogot hamar feloldotta a húgy, sa langyos sárban lezáródott Zója végzete.
Az illusztráció Erika Batdorf fotója, summerworks.ca
