„Én nem vagyok bátor, ugyanis gyárilag hiányzik belőlem a félelem. Azaz bizonyos helyzetekben nem merek félni.” – [Böszörményi Gyula riportja]
Idén szeptember 21-én a Népszava Online videóriportot adott közre, melyben egy hajléktalan férfi fényes nappal „felakasztotta” magát az Erzsébetváros önkormányzata előtt.
A rövid anyagból azonban nem derül ki, ami pedig tán a legfontosabb tény: a férfi, akit a felvételen láthatunk, nem átlag hajléktalan, akire a legtöbb felületes hírolvasó rálegyint, mondván: „biztos ez is csak egy ingyenélő tróger, aki egész életében nem dolgozott, most meg csinálja a balhét”. Nos, a mi „akasztott” emberünk Balla Ferenc András, volt rádióriporter, műsorvezető, szerkesztő, aki annak idején számtalan tudósítást, interjút, stb. készített magyar művészekkel, írókkal, költőkkel, zenészekkel [az utóbbi hónapokban a Librarius oldalain is rendszeresen publikált: Bakó Fegya soXor fél], és aki – elveszítve előbb a lakását, majd az állását is – végül az utcára került. Megkértük, hogy ő maga mondja el a teljes történetet.
Ki vagy te valójában? Ki az az ember, aki a lámpavasra hurkolt kötél-performanszot a Nagykörúton, szemben az Erzsébetvárosi önkormányzattal bemutatta?
A „valójában” zavarba hoz. A Lendvay utca (Fidesz székház) felől nézve bizonyára egy parazita, akit korábban és alaposabban kellett volna az út szélén hagyni. Más szemszögből nézve viszont egy állástalan ex-rádiós, aki immár közelebb jár a hatvanadikhoz, mint az ötvenkilencedikhez. Egykor a tizennegyedik évemben lettem gyerekriporter, a tizenkilencedikben televíziós, a huszonnegyedikben újságíró gyakornok, a harmincötödikben és harminchetedikben apa, hogy aztán az ötvennegyedik életévembe kerülve dr. Such György [jelenleg az Országgyűlés Hivatala költségvetésének végrehajtásáért felelős igazgató, 2006 és 2010 között a Magyar Rádió elnöke, aki a Magyar Nemzet friss értesülései szerint 175 millió forintot követel a Magyar Rádió Zrt.-től elmaradt prémium címén – a Szerk.] kirúgjon. Pályám során zömmel rádióriporter, műsorvezető, dramaturg, szerkesztő voltam. Íme a hajdani műsorok, amikben dolgoztam, amikre tán még emlékeznek a hallgatók, s amelyekről elmondhatom, hogy az én műsoraim voltak: Napközben, Reggeli Csúcs, Családi tükör, Csavargások, Házibuli, Leporoló, Manapság, Premier, Talpon.
Pár napja, épp a legjobbkor, vagyis az „akasztásom” után kaptam ezt a levelet:
„Szia Feri! Nagyon sajnálom, hogy húszegynéhány év után egy ilyen videón látlak újra. Talán nem emlékszel rám, ’86-87 tájékán Te vittél be a rádióba a Reggeli csúcs című műsorba, s engedtél ott garázdálkodni. Valamilyen költőtábor-szerűségben is voltunk később együtt. Nagyon sokat segítettél: akkori tinédzser-nihilizmusomban soha sem hittem volna el, hogy felolvassák egy versemet a rádióban, hogy lehet és érdemes zenével, irodalommal foglalkozni. Ez adott valami hitféleséget. A nejed később – vagy ezzel egyidőben – korrepetált történelemből ingyen, két mosás között az Aradi utcában, ha jól rémlik. Feledhetetlen volt a kedvességetek és a törődésetek. Innen a mi ismeretségünk; sokszor szerettem volna már leírni-megírni neked ezt, hogy tudd, ki vagyok és miért jelöltelek itt [FB] meg ismerősnek. Ha nem emlékszel rám, azon sem sértődöm meg; bitang régen történtek mindezek. A helyzetedet nem ismertem közelebbről, de szíven ütött ez a videó. Ha bármiben tudok segíteni, kérlek, jelentkezz. Ha csak van kedved inni egy sört, akkor is. Üdvözlettel: András”
Hogy kerültél abba a helyzetbe, ami végül a lámpavasra küldött téged? Pontosan mi is ez a helyzet?
Kellett hozzá egy figyelmetlen ügyvéd, aki ellenjegyzett egy hibás szerződést, amelyben az állt, hogy az ingatlan vételárának 65%-át kifizettem, a fönnmaradó 35%-ot pedig egy éven belül fogom törleszteni, de ha nem tudok fizetni, akkor a szerződés létrejöttével kialakult tulajdoni arányoknak megfelelően osztozva idegenítjük el az ingatlant. Az év eltelt, fizetni nem tudtam. Az előző tulaj bő tíz évig elszabotálta, hogy együtt adjuk el a kéglit, ám ekkor hirtelen azzal az ötlettel állt elő, hogy az általam kifizetett 65% valójában nem is a lakás árának része, hanem bizony csak bérleti díj volt. Ez az ötlet aztán megtetszett dr. Koncz István bíró úrnak is, aki pillanatok alatt az utcára küldött, s ítéletét 2. fokon is megerősítették. Ezután jött „ráadás csapásként” a már emlegetett „parlamenti gondnok”, az akkoriban még a Magyar Rádió elnökeként regnáló Such úr zseniális agymenése, miszerint a rádió a legtöbbet azzal spórolhatja, ha nemigen születnek új műsorok, hisz a kedves hallgatóknak elég, ha az ismétlés ismétlésének az ismétlését hallgatják. Az én olvasatomban ennek az lett az eredménye, hogy az eltelt évek során jelentős értékek nem születtek-születhettek meg, az alkotók pedig, mint én, mehettek a levesbe, miközben dr. Such György eme ideájával kilenc – mondom: kilenc! – számjegyű összeget keresett, és lám, most sincs rossz pozícióban.
Bajban voltam hát rendesen, hisz a lakásom, állásom odavolt, a barátaimnál húztam meg magam, miközben elmúltam ötven.
Aztán jött a reménysugár, mely eképpen fogalmazódott meg a VII. kerület közleményében:
„Rendkívüli élethelyzetben lévőkkel létesített bérlet, pályázaton kívül
(1) vagyonkezelőhöz benyújtott kérelmek (kezdeményezések) alapján vagyonkezelő előterjesztésére – azonnali intézkedést igénylő rendkívüli élethelyzet esetén,, méltányosságból, egyedi mérlegelés alapján a szociális, jövedelmi és vagyoni feltételek, valamint a bérlet létesítését kizáró ok vizsgálata nélkül – pályázaton kívül, évente legfeljebb 3 lakás mértékéig – e rendelet alkalmazásában költség alapú lakbér megállapítása mellett bérleti jogviszony létesítéséről a Bizottság dönthet.
(2) Az (1) bekezdés esetében a bérleti szerződés legfeljebb 2 évre szóló határozott időre vagy feltétel bekövetkezéséig köthető.
(3) Az (1) bekezdés alkalmazásában a bérlet létesítéséről hozott döntés során elsősorban méltányolható helyzetek:
a) a Polgármesteri Hivatallal megállapodás megkötésére hajlandó hajléktalan esetében, ha a hajléktalanná válását megelőzően legalább három évig a VII. kerületben életvitelszerűen lakott, és ott rendelkezett bejelentett lakcímmel, . . .”
Természetesen azonnal lecsaptam a lehetőségre és beadtam a kérelmemet. Aztán vártam, hogy a bizottság elé hívjanak. Az első megadott, majd lemondott időpont 2012. szeptember 14-e volt. Tovább vártam. Behívtak. Azt mondták, várjak a döntésre. Vártam. Végül 2013. augusztus 22-én végre megérkezett az értesítés:
„Rendkívüli élethelyzet alapján történő bérbeadásra vonatkozó kérelmét a Budapest Főváros VII. kerület Erzsébetváros Önkormányzat Képviselő- testületének Pénzügyi és Kerületfejlesztési Bizottsága megtárgyalta.
A Bizottság a 913/2013.(08.05) számú határozatával úgy döntött, hogy nem járul hozzá, hogy az Ön részére rendkívüli élethelyzetére tekintettel, versenyeztetési eljárás mellőzésével bérlakás kerüljön bérbeadásra.”
Ennyi: a hivatal részéről itt a vége(m). Úgy döntöttem tehát, hogy felakasztom magam és lőn. A Népszava videó megjelenése után mára a helyzetem annyit változott, hogy látva az anyagot, egy kolléganőm a messzi nyolcvanas évekből rám írt, felajánlva, hogy ideiglenesen befogad. Tegnap (szeptember 25-én) Mózsi fiam és egy kölcsön Suzuki Wagon R segítségével három menetben idehurcolkodtam, ma pedig berendezkedtem.
Akasztásos performanszt bemutatni, ehhez még akkor is bátorság (vagy őrült elkeseredettség?) kell, ha tudod, végül nem fogsz lógni, hisz „csak” balhét kavarsz, hírt és figyelmet keltesz. Elmondanád, mi volt a célod, s mit reméltél?
Semmit sem reméltem. Annak a bizottsági elnöknek, fővárosi képviselőnek, aki január 7-e óta hitegetett, hogy „nem kerülök az utcára”, megígértem, hogy nem maradok adósa. Gondolom, azóta a „demokratikus ellenzék” helyi képviselői biztos eljuttatták hozzá a Népszava vagy az ATV anyagát. Miután megkaptam az elutasító végzést, elkeseredett tán csak néhány óráig voltam, utána meg pár napig béna. Aztán már mozgatott a „szertorna” ötlete, terve, kivitelezésének módja, s az a remény, hogy ama döntőbizottsági elnök és fővárosi képviselő majdan legalább néhány percig nagyon szarul fogja érezni magát – miattam. Persze azt, hogy most egy barátságos, kicsi kölcsönszobában ülve kopoghatok a gépemen, az ablakból a Gellért-hegy tetejét látva, és a kedvenc tárgyaim vesznek körül, ezt mindenképpen annak a lángnak-füstnek köszönhetem, amit az ATV és a Népszava online anyaga keltett a nézőkben. És persze a kolléganőmnek, aki írt és befogadott. Csakhogy ez az állapot nem tarthat néhány hónapnál tovább, s aztán megint mehetek az utcára.
Mit éreztél, mire gondoltál, mikor egymás után futottak be a rendőrautók és a mentő?
Először röhögtem, aztán dühös lettem. Vélhetőleg az önkormányzat fogdmegjei riasztották a rendőröket, ők meg – gondolom, rutinból – a mentősöket. Miután csak és csakis annyit lógdogáltam, amennyi időre az operatőr kollégáknak szükségük volt, már maga a riasztás ténye is aljasnak és álságosnak tűnik: mégis mi a lueszes lenin baja van azzal a bejelentőnek, ha egy pasas áll egy kamera előtt, szemközt egy ifjú hölggyel a Nagykörúton, a kerületi önkormányzattal szemközt, és a mikrofonba beszél? Jó, tudom, ha ez a rezsim marad, akkor az ilyesmivel egyhamar MINDEN BAJUK lesz. Amúgy a rendőr srácok (a fiaim lehetnének), ha nem is ajnároztak, de nagyon kulturáltan, tárgyszerűen intézkedtek. A két mentőorvosról ezt már nem mondhatom el. Persze lehet, hogy én vagyok túlérzékeny. Tényleg sokalltam a fölhajtást, a négy rendőrautót, a mentős rohamkocsit, meg a személyautót, amelyik még egy plusz orvost – bizonyára pszichiátert – is hozott. S persze még nem tudom, kapok-e valami számlát…
Mondd, az egész esemény alatt megjelent akár egyetlen pillanatra is az önkormányzattól valaki – és itt nem a portásra, takarító nénire, biztonsági őrre gondolok?! Esetleg olyan, aki ügyintézőnek, „illetékes elvtársnak” tekinthető?
Nem hinném, hogy pénteken negyed kettőkor, vagyis emésztési időben bárki efféle potomsággal merte volna zavarni a kerület urait. Ám ha le is jönnek, akkor se tudtam volna mit kezdeni a pártvezér-miniszterelnök kreatúráival, hisz Vattamány Zsolt polgármesterről is csak annyi tudható biztosan, hogy nagyon szereti csesztetni a romkocsmák látogatóit, és gyönyörűn lobogtatja a – sohasem volt – operettszékely zászlót. Az önkormányzat hivatalosan átvett, ellenjegyzett levelekre sem válaszol. Félek, általános jellemzővé vált a közönségszolgálatnál az a hozzáállás és hozzá(nem)értés, amit a saját bőrömön tapasztaltam, mikor az iránt érdeklődtem, hogy ahová mennem kell ügyet intézni, az a hivatal vajon a Damjanich utca mely részén van. Az ügyintéző hölgy válasza így szólt: „Azt sem tudom, hogy hol van a Damjanich utca.”
Hogyan lesz eztán? Szerinted várhatóak még további akasztások?
Remélem, hogy nem hoztam divatba. Bár… Vajon V. Zs. tudja-e, hogy a „Szomorú vasárnap”, vagyis az öngyilkosok indulójának szerzője, Seres Rezső is a hétkerben alkotott – egészen az öngyilkosságáig?!
Szóval nem akarok én itten módit csinálni. Tovább meg úgy remélem, hogy pl. a tanítók és tanárok – akik a mesterségükből tudják, hogy szart sem ér az osztályintő – végre mégis egyszerre intenek be. Mondjuk úgy százezren. Aztán sorra rendre a legkülönbözőbb foglalkozások mívelői, a különféle korosztályok tagjai, amelyeknek könyékig nyúlt a zsebébe, és amelyeket porig alázott ez a rezsim. Ám ha végül mégis AZ derül ki, hogy a honfitársaimmal tényleg MINDENt meg lehet cselekedni, s mindaz, amit 1973 óta tettem, s tenni véltem, megkérdőjeleződik… Szóval, ha 2014 nyarán még mindig ugyanaz lesz a miniszterelnök, aki most, akkor valóban nem látok a korosztályom, a mára bácsikká és nénikké lett „ratkó” gyerekek számára más etikus és esztétikus megoldást, mint a fenti videón bemutatott szertorna.
Egyébként pedig: a beszélgetésünk elején azt kérdezted, kellett-e bátorság ahhoz, amit tettem. Erre csak azt tudom válaszolni, amit minap az egyik barátomnak, akivel még a hetvenes években voltunk kollégák, mondtam: „Öreg, én nem vagyok bátor, ugyanis gyárilag hiányzik belőlem a félelem. Azaz bizonyos helyzetekben nem merek félni.”
Balla Ferenc András volt rádiós, jelenleg hajléktalan szakmai életrajza:
Született Budapesten, 1954. március 9-én. Édesapja mérnök, édesanyja, B. Megyeri Gabriella, televíziós rendező volt.
1973 januárjában, az érettségit követően került a Magyar Televízióhoz ügyelőnek, majd rendezőasszisztensnek.
1977-től szerkesztőgyakornokként, majd szerkesztőként dolgozott. Ebben az időszakban Knoll István rendező és Kovalik Károly szerkesztő-riporter voltak a mesterei.
1979-ben szerezte népművelő és magyar tanári diplomáját a Szombathelyi Tanárképző Főiskolán.
1981-ben végzett szociológia kiegészítő szakon a MLEE-en, ahol többek között Papp Zsolt, Hankiss Elemér, Gombár Csaba, H. Sass Judit, Ferge Zsuzsa előadásait hallgatta.
1982-ben művelődésiház-igazgató lett Tahitótfalun.
1984 októbere óta a Magyar Rádió alkalmazásában állt.
Ezen időszak főbb állomásai:
1984 Napközben – riporter, jegyzetíró;
1986 Reggeli Csúcs – szerkesztő műsorvezető;
1990 Családi Tükör – műsorvezető;
1992 Irodalmi Osztály – szerkesztő-riporter;
1995 Rádiószínház – szerkesztő-dramaturg
1995: Ördögh Csilla és ő Szegeden elindították a Petőfi Rádió egyik legnagyobb vállalkozását, a Városnapok-at. Az MR ezután 30 különböző városban vendégeskedett és adott élő műsort kora reggeltől este 11-ig. B. F. ezen műsorok társszerkesztője és műsorvezetője volt.
1996. január 1. A Petőfi születésnap – szerkesztője tizenkét éven át.
2003-tól a Talpon című mentálhigiénés, betelefonálós éjszakai műsort vezette Szécsi Zsuzsannával – 100 alkalommal.
A 23 Rádiónál töltött éve során körülbelül ezer óra élő műsorvezetés, ugyanennyi jegyzet, kb. ötven rádiónovella, valamint háromezer riport (40 másodpercestől a majd’ egy órásig) fűződik a nevéhez.
2006-ban leépítés címén elbocsájtották.
Amennyiben szeretne Balla Ferenc András számára üzenetet küldene, ezen a címen megteheti: ae5413@gmail.com
A videót készítette: Balog Zsolt
FOTÓK: TÓTH GERGŐ/NÉPSZAVA
Társadalomtudomány és szociológia az Írók Boltjából
