Hajónapló, Nyúl Pál harmadik bejegyzése – Gál Soma írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
(próbálja összekapkodni)
Vagy egy hete sodródtunk már, dologtól mentesen a baromisötétben, távol minden széltől, amikor a ködön át megpillantottuk a mi szürke partunkat. A föld, amiért több, mint két hónapot gályáztunk át, és amikor megpillantottuk ezt a dzsungelt, méregtől és szerelemtől burjánzó új hazát, hát sírhatnékunk támadt, be kell vallani férfiasan, mert eszünkbe jutott, milyen nehezen szalad az evező a betonban, és hogy a hajókosár nem tud a bérházak fölé emelkedni.
***
Tudják, mi mindig is a víznek szenteltük az életünket. Volt egy picike tó a faluhatárnál, rendben, sokkal inkább pocsolya, de nekünk az a kis ékszer volt a tenger. Bekerítették, egy német vette meg, aki kikapartatta, szélesítette, halakat hozott bele, aztán bezárta saját magának, és mi így tudtunk ott lázadni, nadrágokat szaggatni a kerítés tetején kiálló drótokon, deszkákból tákolt tutajokon evickélni egyik parttól a másikig, meg zsebpecát lógatni a semmiért. Itt kezdtünk el szerelmesek lenni, ahogy navigálni tanultunk a feszített tükrön ki tudja hány mágnest elveszettünk, kipörögtek a dióhéjból, mi meg nem találtuk se északot, se délt, csak a partot. Félni is megtanítottak minket a nénék, amikor a hajnalonta a tóra szálló ködöt azzal magyarázták, hogy olyankor szállnak fel az ott megfúltak lelkei, egy hét múlva pedig Gézabá, csak hogy igazolja a mesét, ottdöglött, részeg volt, vagy sem, a cső áramlata magába szippantotta. Mi meg félve a tó kísérteteitől, koboldoktól, vagy mi a nyavalyától, beszöktünk inkább Günter udvarába, hogy a kék medencénél vizezzünk. Geht raus, hallottuk folyton, és nem volt kalandos az állandó menekülés, még azt a vegytiszta tengerecskét se élvezhettük, így lett, hogy vissza-visszaszoktunk a kenderáztatóhoz.
Aztán ahogy három évig üldögéltünk a Balaton partján, és hiánytalanul megszámoltam az ázó lábakat. Aztán az arcokat nézve jöttem rá, hogy nem azok ülnek ennek a nagy tónak a partján, rajtam kívül mindenki belefulladt a pocsolyába. Aztán a betonon elveszett mindenki, aki a magyar tengeren számított.
***
A megszervezett hajótörésre két héttel pedig megérkezett az első üzenet a palackban. Kifogytak a kortyok, és egy papírfecni jelentette nekünk a vízibiciklik süllyedését. A második sörösüvegben egy barátság vége kuporgott, a beszélgetés kifogyott a szuflából. És aztán, amit senki sem tervezett, asztalra került egy harmadik Soproni (Balatoni Világos mikor volt már!). Ott ácsorgott félszegen, talán hívatlanul, de mindenképp váratlanul érkezett, kinyitva pedig rájöttünk, igen, az ezt az első kortyot már ízleltük. Kancsal mosoly volt benne. Elkezdtünk ásni régi papírok között, és meg is találtuk, a bejegyzést, ami egy fotográfiáról szólt. A fénykép, amit muszáj volt nézni, egy teljes napon keresztül. Ami megérte, hogy tollat fogjon a kezébe az ember. Szándékosan szétrontott profilkép, kifelé kiáltó, barna szempár.
Mostanra bírtuk megtalálni az üvegben az üzenetüket.
***
És elkezdtünk firkálni a lap üresen maradt részeire, semmi különös, csak az élet nagy dolgairól: karrier, halál, sors. Kínosan megkerülve szerelmet és miegymást. Fejétől bűzlik a hal, mondják, és mondhatjuk baromság, mert a bele bizony sokkal büdösebb, de milyen illik ide ez a gondolat, hiszen tényleg a lényeg romlott el a beszélgetésben. Ahogy iróniával leöntött szavakat dobáltunk a másik felé, miközben azon féltünk, vajon hogyan nem jön rá a másik, hogy odáig van érte az egyik.
***
A legszebb pillanatok ott vannak előttünk, minden egyes nap. Körbevesznek, meghatároznak – ha hagyjuk, ha észrevesszük, ha megengedjük nekik, hogy jöjjenek. Áramolnak ők, nem kell kérni. Jön minden, csak hagyni kell, és nem elvárni. Nem akarni, nem követelőzni, élvezni azt, amit kapsz. Mi viszont kurvára akarjuk. Három hét koplalás után bármire csorog egy matróz nyála, és képzeljék csak el, hogy ilyenkor akasztja meg a sellőt! Húzza, rántja, és rántaná a parton is, omlós liszt és édes morzsapanír gondolatát forgatja a nyelvével. Maguk meg azt hinnék, a hal menekül, az életösztön hajtja a vízfenék felé. Szart! Fel és kiugrál, lubickol a horgász kopogó tekintetében, mutogatja lapos hasát meg csillogó uszonyait.
***
A nő aranyszín önmarcangolása zabolátlan lelkeket szólít meg.
***
Igen, zabolát, talán inkább gyeplőt régen láttunk. A Főnök mosolyogva vágta el a kötelünket újabb egy évre, az ártatlan vízipatkányok pedig olyan hullámokon találták magukat, amik túl kemények az úszáshoz. Jó ételhez hetente ha jutunk, és a víz édessége is hiábavaló, ha a portól nem csúszik le a torkunkon.
***
Küzdünk, küszködünk a skorbuttal, talán a citromosteja átsegít minket ezen a nehézségen. A mi feladatunk a főzés (hiszen már magunkra maradtunk), de közel sem vagyunk konyhásnénik. Ó, a régi jó menzateják! Se perc alatt kimenne a takony az orrunkból. Kompolódásaink során esett, hogy egy fesztivál közepébe pottyantunk. Sok fiatal, sok túl fiatal szabadult fel ott, és ugyan ismerős volt nekünk a hely, a díszletek, hát az se volt a régi. Asszem, ott fáztunk meg.
***
A komp hétvégente jár. Cókol, mókol, majd a matróz feldobja zsákját a fedélzetre, és visszahajózik a vízhez. Parton ücsörög, talán sír, szaudál. Üdvözülni próbál, a te neved szenteltessék meg viszkivel, aztán az arcába locsolja az algás vizet. Ennyire telik abban az időben amíg megfordul hazájában. Így mindig csak odaképzelni tudja a hullámok alá a lányt, süllő uszonya van a lába helyén, és úgy szeretné végre kifogni.
***
A zsinór iszonytatót szokott pattanni, amikor megadja magát a felek csatája alatt.
***
Szóval egymással szemben írunk a papíron.
***
A máglya bátor száműzetése hamvadó tettre sarkall.
(Az ihletmorzsákért köszönönet a Mesternek.)
