Fellépcsőzöm a kórusba, ahol már csak ablakok és fények vannak, és a harmónium fölött balra eleven, szinte illetlenül eleven színű műteremképek, jobbra pedig (éppen a Tenger és műterem sorozat fölötti szinten) egyetlenegy: a Szelíd műterem. (Röhrig Eszter írása Váli Dezső a balatonboglári evangélikus templomban rendezett kiállításáról, 2013. augusztus 3. – szeptember 10.)
Nagyon süt a szeptemberi nap, a nyár várakoztatja az őszt. Gumimatracos, strandpapucsos emberek mennek a víz felé. Én az ellenkező irányba tartok, vaktában kaptatok föl a dombtetőre, a helybéliek közül senki nem tudta, hol van a Héttorony utca. Mit törődöm a tényekkel, azzal, hogy valójában ezt az utcát Hétház utcának hívják. Be vagy a héttoronyba zárva, gondolom magamban, ide-oda forgolódva, míg a gömbkilátó felé vezető csapásvonaltól balra hosszú ágú, dús lombú fák között meg nem pillantok egy lakótornyos házra emlékeztető templomot, a kiírás alapján el kellett hinnem, hogy az. A viseltes hirdetőtáblán egyebek mellett egy napszítta papírdarabon meglátom, hogy itt van a kiállítás, jó helyre jöttem. Bentről zene szól, később megtudom, hogy a közösség gospel zenekara próbál, így kerülhettem beljebb, mivel nem a hivatalos nyitva tartási időben érkeztem. Az ovális formájú kőépület fölső felén nyújtózkodva sorakoznak a hosszában és keresztben is nyersfa keretbe foglalt üvegablakok. Az ajtón belépve az üvegen beömlő fények, az ég és a leveles lombok hajladozása fölfelé vonzzák a tekintetet, amely megakad a szinte utalásszintig leegyszerűsített keresztformába futó, íves nyersfa boltozatdongákon. Váli Dezső festményei ebben a fénnyel tömött, több egymásba nyíló helyiségből álló evangélikus templomban láthatók.
A templomot alaposan be kell járni, fel kell fedezni, hogy Váli Dezső minden képét megtekinthessük. Sem név, sem cím, semmi eligazítás. Alig észrevehető helyen, fekete keretbe foglalt, beüvegezett rövid életrajz, és tömör, de pontos eligazítás. Az öblös imatér jobb és bal oldalán függenek a művek. Baloldalt, a Balaton felé eső részen a kiállítás címadó festményei: a Tenger és műterem sorozat. Oda esik a legkevesebb fény. A színek változnak, talán a nézőpont, a beállítás is, de a téma azonos: a festőállványon kiegyenesedő szinuszgörbe, az élet megszakadásának pillanata a homályba vesző formák és jelek közül az első és zsigerekig ható üzenet. Aztán régiségboltot vagy zálogházat népszerűsítő táblákat nehézkesen vonszoló férfiakat és nőket látok magam előtt, kifejezéstelen arcukra, viseltes ruhájukra gondolok. De lehetnek e formák nagy, iskolai táblák is. Kivonási műveletet látunk, olyat, amelyen a mínuszjel magába rántotta a kivonandót, a kivonót és az eredményt is. Keresném a címben foglalt tengert is, a műteremre utaló festőállványok megvannak. Ezek a vízszintes vonalak lennének a vízjelek, ez lenne a nagy kékség, a végtelenbe vesző horizont? Muszáj elkapni a tekintetet, nem lehet huzamos ideig bírni a szinte ránk dőlő, erős látványt. A mellettem lévő padok irányába menekül a szemem, a rajtuk lévő bibliákra, és észreveszem, hogy az egyiket nyitva hagyták. Megnézem, hol. Máté evangéliuma, találomra beleolvasok, és ezt látom: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, aztán jöjj, és kövess engem.”
A bejárattól jobbra lévő falon három tompított színű műtermes kép, mindegyiken más tárgy emelkedik ki az ürességből: szőnyeg, szék, asztal. Jobbra egy benyíló van, arra megyek tovább. A szőnyegen gyerekjátékok: gyerekfoglalkoztató vagy gyerekimaóra tere lehet ez a szoba. Az apácaráccsal bevont radiátorok fölött függenek a képek, szinte észrevétlenül belesimulva ebbe a laikusnak tűnhető közegbe. Balról az első odaszögez, nem enged el. Máshonnan, nem innen, ahol nincs képaláírás, máshonnan, de tudom, hogy a címe ez: Belakott műterem. A vásznon csupasz falak, nincs berendezés, csak egy élesen körülhatárolt, fekete képkeret lent, a falnak támasztva, és a műteremablak, meg az azon rézsútosan betörő fénycsík. Angyali üdvözlet-átirat. Erre gondolok. Betör a fény, de nincs ott senki, aki venné a jelet, az isteni jelet. Csak az égi jelenség van, az üzenet, de nincs címzett. Éppen a fekete képkeret fölött tör be a fény a rácsos üvegablakon, és ez az üres keret a bezártságot ismétli meg, de lehet, hogy a végtelen szabadságnak ad keretet, formát. Az ürességbe, a semmibe betörő fény tényével, meglétével kell beérnünk, hogy lesz-e ebből kapcsolat, el lehet-e jutni a hit-kapcsolathoz, az mind mellékessé válik ezen a festményen. A barnás-szürkés, rózsaszín, fehér és még ki tudja hányféle színből komponált „fedőszín” alatt tompán izzik az ikon-arany a kora délutáni balatoni napban.
Fellépcsőzöm a kórusba, ahol már csak ablakok és fények vannak, és a harmónium fölött balra eleven, szinte illetlenül eleven színű műteremképek, jobbra pedig (éppen a Tenger és műterem sorozat fölötti szinten) egyetlenegy: a Szelíd műterem. Nem is lóghat más a közelében, egyedül kell maradnia, ez a festmény sok helyet, minden helyet, az egész falat követeli. Homokos tengerpartot látok, a csónakot jó messze elhúzták a víztől, egészen le van tolva a kép aljára. Felfoghatom hajtogatott papírcsákónak is, gyerekké válok, és még csak most indulok, merészkedem a part, majd a tenger felé, minden felfedezés előttem áll még. Előttem az élet. Nem. Mögöttem. Szindbád csónakja végleg kikötött, nem indul több útra, kalandra, nem száll harcba, nem küzd meg ezer veszéllyel. A két végén felkunkorodó, sötét csónak mozdulatlan. A talán alkonyi égen fekete pötty, vagyis a hold és a nap éppen egymáshoz simulnak. A parton nem rezdül egyetlen homokszem sem, és csak az ég-tengeren függő kép a képbent nézzük, a fehér ablakot. Azon keresztül kiláthatunk a világra, nem kell már elutazni ahhoz, hogy eljussunk oda, ahová vágyunk. A tenger-égen lebegő fehér ablak lehet ajtó is éppen, egy csukott ajtó, ami talán kinyílik, és egy napon talán átmehetünk rajta.
A kórus fényeitől a sötétség felé fordulok. Az ajtó félig nyitva, a harangtoronyba vezető csigalépcsőkön folytatódik a kiállítás. Meg sem fordul a fejemben, hogy létezhet világítás is. A felfelé emelkedő spirálforma lefelé ránt, a mélybe. Áttetsző sodronylépcsőket, bizonytalanságot, tériszonyt érzékelek. A képek túl magasan függenek, szemmagasságban csak a fejjel lefelé lógó füzetformát tartó kócmadzagot látom, de azt élesen. A krisztusi stációkat fotókkal és bűnbocsánatot kérő föliratokkal bemutató Koldus keresztút. Hittanlecke felnőtteknek is (1989–1990) tizennégy fotómontázsát helyezték el a falon. Minden újabb fotóhoz följebb kell hágni a toronylépcsőkön. A lezuhanás lehetősége, a sötétség, és a nedves falon hol felhólyagosodott, hol lepattogzott fedőmész mind-mind részei, itt és most részei a műnek, a most létrejövő élménynek. Hiába tudom, mit hogyan kell érteni, most mégis minden máshogyan értelmeződik. A képek alatt lógó, kétrét hajtott A4-es szürke kartonpapírt kinyitva Czöndör István (a kiállítás helyszínéül szolgáló templom lelkésze), Réz-Nagy Zoltán, Szabó B. András evangélikus lelkészek értelmezéseit olvashatjuk. A művész, Váli Dezső legutóbb 2012-ben, a piliscsabai katolikus egyetemen beszélt e mű létrejöttének történetéről, körülményeiről (PPKE Kultúra és Kritika 2012.02.29.). A XII. a keresztre feszítés stációja egy karját széttáró vak koldust ábrázol, és a nadrágja övére akasztott fehér bot, fogyatékossága megkülönböztető jele áll a kép középpontjában. Ezen a fotón a széttárt kar csak formailag idézi fel a keresztre feszítés mozzanatát, valójában nem biztos, hogy a szenvedésre, a kínhalálra kell gondolnunk. Ez a vak koldus nyújtóztatja tagjait, szabadon széttárja a karját, talán föllélegezve az egész napi karhajlító, kéregető gesztus után. Hallom, jönnek utánam, és a legjobbkor, mert továbbmenni nem tudok, az utolsó két stációt nem fogom látni, támogatásra szorulok, mint ez a vak koldus, fölöttem a falon. Lesegítenek a lépcsőn, megmutatják, hol lett volna a villanykapcsoló, de érzem, sokkal jobb volt így látni a Koldus keresztutat.
Olvastam, hogy összesen ezerötszázan látták a kiállítást. Váli Dezső művei észrevétlenül vannak jelen, természetesen illeszkednek bele a templom belső terébe, az itt összegyűlő közösség mindennapjaiba. A festményeken feltűnő műteremablakok mintegy megkettőződnek a templom hasonló szerkezetű, magas üvegablakaiban. Feloldódni a semmit nem akarásban, csak jelenlétté sűrűsödni – ez a legnagyobb szabadság, gondolom, amikor kilépek a templom üvegkeresztet ábrázoló faajtaján.
