Paolo és Vittorio Taviani, olasz testvérpár legutóbbi munkája, amely a 2012-es Arany Medvét is elnyerte behatárolhatatlan film, a befogadást tekintve is nehezen behatárolható hatásokkal. Szerzői film? Börtönfilm? Színházi közvetítés, vagy Shakespeare adaptáció? A Cézárnak meg kell halnia (Cesare deve morire 2012) mindezek elemeit meglepően adagoló alkotás. (Vecsei Márton filmkritikája)
A művészet felszabadít. Ismerős klisé, a közhelyekre jellemző csavarral. Tudjuk, hogy minden közhelyben van igazság. És ez maga is egy közhely. Szerzői és tömegfilmekben is találkozhattunk már ezzel az ezerszer elkoptatott rejtett, vagy nyílt mondanivalóval. A Taviani testvérek hősei a Julius Caesar hősei. Ha keretes film történetének fejezeteit kronologikus sorrendbe állítjuk, az alábbi szinopszist kapjuk. Egy börtönben új évadra készül a börtönszínház. Az előadás a Julius Caesar lesz. A bejelentést a casting követi, majd a próbák, végül az előadás. Tavianiék történetvezetése azonban nem hagy helyet a rabok megismerésére, a Brutust játszó elítélttel, vagy a Cézárt alakító rabbal való azonosulásra. Próbákat látunk, melyekben remekül adagolva végig nézhetünk egy Julius Caesar előadást, a kulcsjeleneteket legalábbis biztosan, és mindezeket egy fegyház különböző helyiségeiben. Olvasópróba a cellákban, cselszövés a folyosókon, merénylet a sétálón, Brutus beszéde a börtönudvaron, és végül a csata a börtönszínház színpadán.
Semmi hiányérzetet nem okoz a rabok magánéletének kirekesztése, mely egy láthatóan tudatos rendezői döntés. A lehetőség megvolna ugyan az elítéltek megismerésére, de amint kezd kialakulni egy konfliktus, a kamera, vagy a színészvezetés azonnal eltünteti azt. A rabok kivonulnak a próbáról, de a kamera marad. Egy perc szünet, majd a rabok visszatérnek, és folytatódik a Julius Caesar. Dicsérendő döntés, hogy a rendezők nem műfaji filmes klisékkel, és elkoptatott börtön-problémákkal próbálják szinkronba hozni a Shakespeare dráma mondandóját, azonban egyetlen dolog mégis hibádzik a filmben, és ez a kezdetben alig észrevehető apróság kitart a filmidő végéig, zavarba ejtve a nézőt.
A börtönszínház elítéltjei túl jó színészek. Nem a Taviani film szereplőire gondolok most, hanem a Tavianiék szereplői által játszott rabkarakterek remek Shakespeare-alakításaira. Mindettől persze nem lesz kevésbé élvezhető a film, a jelenetek drámaisága megmarad, ahogyan a film végi katarzis is, csak az válik számomra kérdésessé, hogy mindezek kinek az érdemei. A jó színészeké? De hiszen ők nem tudtak rosszul, vagy közepesen színészkedő rabokat alakítani. A rendezőké? De hiszen az ő döntésük a magánéleti szálak kihagyása, amelyek bemutatása a közhelyesedés árán ugyan, de teret adhatott volna a rabok és az általuk alakított karakterek elválasztására. Vagy Shakespeare érdeme? Hiszen ha szétszabdalva is, de a filmmel együtt, esetleg a film helyett láttuk a Julius Caesart is. Nem tudom. Viszont annyi biztos, hogy a Taviani testvérek sajátos rendezésében egy rendhagyó és abszolút élvezhető Julius Caesart kap a néző, túl jó színészekkel, egységes és hatásos operatőri munkával, tökéletes filmzenével, és egy hatalmas hibával a film utolsó percében.
Az előadás után visszakísérik a rabokat a börtönbe, és az egyikük, áttörve a negyedik falat, belenéz a kamerába, majd ezt mondja: „Mióta megismertem a művészetet, azóta érzem börtönnek a cellámat. ” Érthetetlen befejezés egy olyan film esetében, amely hetvennégy percen keresztül precízen elkerül mindenféle kinyilatkoztatást, hiszen a környezet, és az alapszituáció beszédesebb azoknál. Tudom, a mondanivaló az, hogy a művészet felszabadít, vagyis ez esetben ez a mutatni való, hiszen egy filmről van szó, azonban véleményem szerint ez az amit Tavianiék elfelejtettek a hetvenötödik percre. Lehet, hogy végül ők is a saját börtönszínházuk hatása alá kerültek.
