Lyuktól lyukig futottam, kerestem a kellően mélyet, váltogattam a kedvenceket – mind a huszonhatot. Utólag mindegyik kedvenccé vált. Elhagyott fészkekké.
Elnyúló, mosolygó léptek keresték a színes ruhás törpét. Hol a kuncogásom vezette nyomra, hol a csökkenő távolság: nem volt köztünk nagyobb táv soha, mint két tekintet között húzható szál.
– Megvagy, kicsi lösz! – Sós Dóra írja az Apokrif vendégblogját a Librariuson.
… és nem jött el.
A hinta maradt, de a rugós ló mellé gólyafészket építettek. Tűzihorganyzott, dupla porfestett acélból. A kötélvárat újraépítették, kombinált csúszdavár lett belőle, hálós mászókával.
Itt tölt engem az idő. A fűzfák felcseperedtek, más hangon énekelnek, elfáradtak. Rájuk konyul a domboldal, az még emlékszik rám. Együtt felejtjük el a lemenő napot, mindig a háta mögé görgeti, úgy fakítja alkonyattá – és a síkság felől szökik be a sötét.
Édesanyámmal a szurdokokban számoltuk egymást: belemértük magunkat az embernyi üregekbe. három szurdok huszonhat bújóhellyel – mind látótávolságon belül.
Én mentem előre mindig.
– Anya, számolj negyvenig, aztán indulj csak el.
Lyuktól lyukig futottam, kerestem a kellően mélyet, váltogattam a kedvenceket – mind a huszonhatot. Utólag mindegyik kedvenccé vált. Elhagyott fészkekké.
Elnyúló, mosolygó léptek keresték a színes ruhás törpét. Hol a kuncogásom vezette nyomra, hol a csökkenő távolság: nem volt köztünk nagyobb táv soha, mint két tekintet között húzható szál.
– Megvagy, kicsi lösz!
Édes rekedt hangja ölelt át ilyenkor? A hűlt bőrű kabát két rám szabott ujja?
– Mi is az a lösz, anya?
– Fakósárga üledék a meredek falban. Durva, meszes kőzetliszt. Csöndes változás.
– Ez vagyok én?
– Ha üregbe bújsz, üreg leszel. A szurdok falában szőrszál-fácskák, repedéseiben rovar-bábok, belenőnek a löszbe, így lesz változékony, de örökké ismerős. Elbírja a hátán mind az élőt, csak nagy vihar bontja le. Te lösz leszel nekem – és a sétáink építik vissza a szurdokot.
… és onnan ér ki az ember a játszótérre.
Gumilap tart a tenyerén, a fűcsomók már beleöregedtek a lefedett földbe. Ütéscsillapító burkolaton forgok a múlt tengelye körül. Lassan épülünk új alakzatokká, én és az idő. És Szonja a kaleidoszkóp a pocakomon, ami összefogja a formáinkat.
A munkások tanították a pontos szavakat, mert átépítéskor is vártam itt rá. A nevemnek mesélték a kék munkaruhások:
– Látod Ivon? A csúszdaváron ez a mellvéd, a könyök, a kifutó. Ez meg a csőcsúszdabilincs.
És csokit hoztak, pöttyös labdát, könyveket. Így vártam a padkán, amíg építkeztek. Aztán az utolsó teherautó is elment. És eltelt vele 11 év, minden üres évfordulón egy rovátkát véstem a legkisebb fűzfára. Ugrókötéllel mászok az ágai közé, belátom a placcot. Az átmenő családokat, időző szerelmeseket. Összeszedem utánuk az üvegeket, a csikkeket. Rendben tartom a játszóteret, amíg anyám újra kézenfogva vezeti le először ide a kis löszt, hogy dalra hintázzon. És soha nem bújik egyikőnk se falba: láthatók leszünk és változatlanok.
