Táncoltak. Egymáshoz simultak, és Elena Albert vállára hajtotta a fejét. Az az érzés fogta el, amikor a tengerparton feküdt. Az az émelyítő melegség. (Várnai Réka írása)
Ott álltak kézen fogva egymás mellett. Nézték, ahogy a meleg vízcseppek felverik a port az aszfalton. Ahogy színtiszta kristályaik egy másodperc alatt koszossá válnak.
Éppen ahogy Albertről folyt le a festék. Elena elővette a képet, és letette Albert mellé. Kivette a kék és zöld színű festéket a táskájából, kikeverte a tenger színét, és visszarajzolta Albert szemeit, mert az esőcseppek elmosták kissé.
A képen tengerszínű szeme volt Albertnak. Emlékszik rá, amikor kilenc éve találkoztak. Pont olyan volt Albert szemének a színe, mint annak a tengernek, ahol Elena gyerekként nyaralt. Mindig tele ment a haja homokkal. Feküdt a hátán, és nézte a vizet.
Albert rendelt egy kávét, és ahogy beszélt, kicsit elmosódott az arcán a finom krémszínű festék. Ráncszerű vonalak tűntek fel alatta. Elena gyorsan kivette a krém festéket a táskájából, és eltüntette az apró vonalakat. Zöld színű pólóját pedig átfestette tengerész csíkosra, ahogy a képen is volt. Az volt a kedvence.
Elena éppen kilenc éve festette ezt a képet Albertról. Azóta mindig nála van. Ki szokott ülni a parkba, meg a tóhoz, és előveszi Albert képét. Előveszi, és érzi annak a nyárnak az illatát, amikor meglátta őt a kávézóban.
És most ott ültek egymással szemben. Albert éppen egy könyvről mesélt, amit a múlt héten olvasott. Elena meg épp azt a két ősz hajszálat festette át barnára, amit az előbb látott meg, amikor Albert hajába beletúrt a szél.
És közben lement a nap. És ott ültek a csillagok alatt, és Albert fáradtan számolta a csillagokat. Elena pedig nézte, ahogy mosódik a festék Albert arcán, kenődik, nyúlik.
És ahogy a nyár sárgára szívta az emberek haját, ahogy a gyilkos ősz egyenként tépte ki a lelkeket, a téllel együtt öregedtek ők is.
Ott álltak kézen fogva egymás mellett. Nézték, ahogy a kövér hópelyhek a meleg tenyerükön elhalnak, és végigfolynak az ujjaikon. És egy nagy koszos cseppé válnak a festéktől az ujjaik hegyén.
Albert odahajolt, és megcsókolta Elenát. Elena kinyitotta a szemét, és hirtelen megijedt. A csóktól teljesen elmosódott Albert arca. Elővette a képet, a festékeket, és nekilátott. Szinte már zöldesbarna volt Albert szeme, a szája sokkal kisebb lett, az arca meg mintha beesett volna.
Elena csak festett, és festett. Albert egy számot kért a zongoristától. Egy francia sanzont Vian-tól.
Táncoltak. Egymáshoz simultak, és Elena Albert vállára hajtotta a fejét. Az az érzés fogta el, amikor a tengerparton feküdt. Az az émelyítő melegség.
Felnézett Albertra, és pont úgy nézett ki, mint a képen. Táncoltak, és az óra még négyszer járt körbe. Albert azt mondta, hogy elfáradt. Elena megfogta a kezét, és hirtelen barna lett a keze a festéktől. Ránézett Albertra. Csordogált róla a festék, rá az ingére. Most vette csak észre, hogy Albert már nem huszonhárom éves.
A tavasz könyörtelenül felolvasztotta még a tó jegét is, így már nem tudtak rajta korcsolyázni a fiatal párok. És nyár lett újra.
Ott álltak kézen fogva egymás mellett. Koszos talpukat perzselte a forró beton. A málnás jégkása végigfolyt Elena kezén. Nevetve törölte meg zsebkendőjével. Sétáltak, mentek egymás mellett a betonon, kézen fogva, és Albert emberekről mesélt, nyarakról, kis fehér jácintokról. És közben patakokban folyt róla a festék. Elena csak festette, és festette. Úgy látta, mintha alacsonyabb lenne Albert. És a feje is kisebb lett. A keze meg nem olyan szép, mint a képen.
És csak öntötte rá a festéket, és fájt már a keze. Egy pillanatra megállt, hogy igyon a málnás jégkásából, és újra végigfolyt a kezén a piros lé, végig a karján, le a mellkasára, rá a szívére, patakokban. És egyre pirosabb lett a folyam, vörösebb, és vörösebb. És nagy kövér vérvörös cseppek hulltak az aszfaltra, és csak hulltak, és hulltak, és záporoztak Albert vércseppjei, rá Elena hófehér ruhájára.
