„Néha büszkeségből tévesen idézünk fel dolgokat, de szerintem az ember évekig egyetlen pillanatban él, azzal együtt mozog, érzi, hogy növekszik, és gyökereket ereszt, míg aztán mindenhez hozzáér, amit csak a látóterében talál.” – Ughy Szabina kritikája Colum McCann Hadd forogjon a nagyvilág című könyvéről.
Kevés dokumentumfilmen bőgtem eddig életemben. Az Ember a magasban (Man on Wire) az egyik, amin igen. A 2009-ben Oscart is nyert James Marsh-film azt az 1974-es világbotrányt meséli el, amikor is augusztus 7-én a francia artista és kötéltáncos Philippe Petit átsétált, mit átsétált, átparádézott a Világkereskedelmi Központ ikertornyai között. Negyvenöt percen keresztül. Mindezt persze illegálisan, hónapokon keresztül tartó, iszonyú fegyelmezett felkészülést követően. A sztori ereje, a különböző karakterek, a gondosan megválogatott zenék annyira szerethetővé teszik az egészet, hogy már szinte nagyjátékfilm-szerű az egész film.
Hetekig üldözött az a kép, ahogy a szürkébe hajló, világoskék égbolt és a ki tudja, hol kezdődő város között ott áll Petit az összesen kétszáz kiló súlyú acélkötélen, kezében egy több méter hosszú bottal. Ott áll a semmiben, a magány és a koncentráció egy olyan sűrű pillanatában, amire nincs jobb szó, szavam, mint a szabadság.
Az erről a pillanatról szóló könyvet nemrég fejeztem be. A jó vaskos munka a maga 424 számozott oldalával Berta Ádám kiváló fordítói munkáját dicséri. A regényben Petit alakja egyfajta nyugvópont ott fent a semmiben, ugyanakkor annak az 1974. augusztus 7-i napnak a metaforája is, amely akkor Amerikára virradt. A könyv ugyanannyira szól a Petit lába alatt lévő emberi sorsokról, a bronxi kurvákról, egy önjelölt megváltóról, a fiaikat a vietnámi háborúban elvesztett anyákról, egy drogos művészpárról, mint a regény „főhőséről”. Az ő történeteik, mint valami oldalhúrok feszítik ki Petit szálát, amin áthalad közöttük, mindössze pár, rövid fejezet erejéig. Azóta eltelt egy híján negyven év. A tornyok például már nincsenek. (McCann egyébként azt nyilatkozta, hogy ő ezzel a könyvvel akarta kiírni magából a szeptember 11-i eseményeket.) Az az ember viszont azóta is ott van a magasban. McCann stílusa, szociális érzékenysége, a jó érzékkel adagolt megfigyelései és visszafogott líraisága pedig a kortársi amerikai prózairodalom egyik újabb kiváló könyvévé teszi a Hadd forogjon a nagyvilágot.
Kulcsmondatok a könyvhöz:
„Már tudom, hogy amikor csak akarok, visszatérhetek majd ahhoz a naphoz. Életre fogom tudni hívni. Megőrizni. Van egy nyugvópont, ahol a jelen, a most maga köré csavarodik, és semmi sem kuszálódik össze. A folyó nem ott van, ahol kezdődik, vagy ahol véget ér, hanem pontosan a középpontban, oda köti, ami addig megtörtént, és ami később érkezik el. Az ember lehunyhatja a szemét, és szállingózhat a hó New Yorkban, aztán pár másodperccel később már fent napozik egy sziklán Zacapán, megint pár másodperccel később szörföl a Bronxon keresztül, saját vágyának ereje révén. Nincs rá szó, amivel ezt érzékeltetni lehetne. A szavak ellenállnak. Olyan mintázattal ruházzák fel, amely nem sajátja. Időbe helyezik. Megfagyasztják, amit nem lehet leállítani. Megpróbálják leírni a barack illatát. Megpróbálják leírni. Érezni a lázas sietség édességét: szerelmeskedünk.”
Colum McCann, Hadd forogjon a nagyvilág
