A szellemvilágban jártam, eltévedt lelket kergettem… – [Böszörményi Gyula írása]
Némán vonultak elő, csupán a lépteik dobogtak a keményre, fűtelenre taposott földön. Jöttek minden irányból, a jurták mélyéről, a karámoktól, az itatók felől. Megduzzadt folyó cseppjeiként áradtak, épp oly megállíthatatlanul, mint a medrét elhagyó áradat. Tekintetük, arcuk a harag sötét felhője mögé rejtezett.
Ursur és családja vezette őket. Amint az íjkészítő megtért pirkadatkor a szellemvilágból, rögvest a faluba ment, és embertől emberig, családfőtől családfőig vitte szavát. Mostanra nem akadt egy sem a faluban, aki át ne vette volna a férfi gyászát, és dühét. Az emberár körbefolyta a lókoponyákkal, madárcsontokkal, és tollakkal díszített-védett jurtát. Akkor a férfiak óvatosan letették Semlyét, kit talyigára fektetve húztak idáig, s fél lépést hátráltak, hogy teret engedjenek az íjkészítő családjának. Legelöl Ursur vetette meg a lábát, jobbján fia, Borza állt, mögöttük Lél várakozott. Annyi ideig nézték a jurta ajtaját fedő bőrt, míg a falu felett átröppenhetett egy sas. Ekkor Ursur kiengedte haragtól dörgő hangját.
– Előgyere, Méndel sámán, mert néped látni akar!
Csönd volt, és történés semmi.
– Lépj ki jurtád hazug homályából az igazság napfényére, vagy vadászaink mennek be érted!
A jurta nehéz takarója úgy csapódott félre, mintha bentről vihar taszítaná. A szikrázó napfény nem tudott behatolni a homályba, de szükség sem volt rá, mert Méndel előlépett. A sámán ruháján bántón csendült össze a számtalan varrott dísz, érme, csont és kavics. Jobbjában szorongatta kerek dobját, melynek bőrén a festett Méndel szárnyalt a szellemvilág állatlelkei között.
– Mit kíván tőlem a nemzetség, akit nélkülem ízekre tépnének a démonok és megrohasztanának a betegség rossz szelei?
Az emberek tömegében bizonytalan suttogás kelt. Ursur azonban a sámán bal vállára mutatott, amit ügyetlenül tekert, átvérzett kötés takart.
– Hol szereztél sebet magadnak, Méndel?
– A szellemvilágban jártam, eltévedt lelket kergettem, mikor…
– Hazudsz, sámán! – ordította türelmét veszítve Ursur. – Való igaz, hogy sebed a szellemvilágban kaptad, de az én nyilam ütötte azt, mikor a lányom lelkére törtél ordasféreg alakjában.
A sámán látta a körben állók arcán, s érezte a lelkükben is, hogy kár minden szóért. Mint aki évekig tartó kőhordásban végül feladja, térdére rogyott, s a port bámulta.
– Álmot látott a családom – folytatta Ursur, s hangjában a regélők zöngése jelent meg. – Elsőnek Borza álomlelke találkozott Semlyével. A lány szarvas alakjában mondta volna az igazságot, de te bíborparázs tekintetű medveként széttépted őt.
Méndel kezéből kifordult a dob kereke.
– Másodszor Lélt látogatta meg a lány. Mohos farönkbe bújt Semlye álomlelke, de te banyának mutatva magad a vízbe vetetted a lányomat.
Méndel kötése alól friss vér szivárgott elő.
– Harmadszor én magam merültem álomba, varázsdallal segítve utamat. Mert ugyan íjkészítés a mesterségem, Lélekúr belém is cseppentett valamicskét a tudományosságból. Ráleltem szegény lányom tévelygő álomlelkére, ami nyúl alakját öltötte. Te ismét megjelentél, hogy farkasagyarral tépd szét őt, de az íjam megállított.
– Így volt – vetette fel fejét váratlanul Méndel. A nemzetség asszonyai, gyermekei közül sokan rémülve hőköltek hátra, mert a sámán szeme bíborparázs fényben izzott. – Kérdezzétek azt is, miért tettem! Három tavasszal előbb kínzó vágy költözött a szívembe lányod iránt. Semlye azonban kikacagott; nem akart gyorsan elfogyó sámán asszonyává lenni. Meglestem hát fürdőzés közben, s úgy intéztem, hogy lába alól kiforduljon a mohos farönk, a mélyben pedig várja homlokát a kő.
– Lányom elmondta aljasságodat – bólintott komoran Ursur. – Rossz álomba zártad őt, nem engedve, hogy szabadlelke visszatérjen a testébe. S három éven át látogattad a szellemvilágban, mintha az asszonyod volna.
– Három éven át boldog voltam – nyögte Méndel. – Most azonban Semlye megtalálta a módját, hogy családja álmaiba lépjen. Rég éreztem rajtad, Ursur, hogy erőd van, s gondolhattam volna, hogy a lányodnak is jutott belőle.
Ursur előrelépett, s lélegzetnyi közelből beszélt a sámán arcába.
– Add vissza a lányomat!
Méndel előbb mondott volna valamit, azután mégsem tette. Teste, pillantása, sípoló tüdeje mind végtelen fáradtságról árulkodtak. Ép kezével ruhája mélyébe kotort, s féltenyérnyi, agyagból égetett amulettet vont elő.
– Segíts a lányhoz, vagy hozzátok őt elém – mondta. Az utóbbi történt, mert senki nem akarta érinteni a sámánt. Méndel Semlye homlokához, melléhez, hasához vitte az amulettet, közben dalt dúdolt. Majd felnyitotta szemét, az agyagkorongot az alvó lány orra fölé tartotta, s Ursurnak szólt: – Ragadd meg te is, hogy elroppantsuk.
Az íjkészítő két ujja közé szorította a korong felé eső részét. Méndel mozdított a csuklóján, az amulett halk reccsenéssel kettétört. Belsejéből aranypor légies szemcséi áradtak ki, amiket Semlye nyomban beszippantott. A lány testén könnyű remegés futott végig, dereka megfeszült, melle kapkodva hullámzott – s felnyitotta szemét. Első mosolyával anyját köszöntötte, majd Borzát, aki segített neki felkelni a kólyáról, legvégül pedig apja nyakába fúrta boldogságtól könnyes arcát.
Lélekúr villáma ekkor sújtott le a felhőtlen égből. Méndelt találta meg a tömeg közepén, de őt sem égette porrá. A sámán sikoltott, majd hangtalanul Semlye iménti helyére, a kólyára hanyatlott. Arcát a rossz álom felhője árnyékolta be.
Mondják: álomlelkünk néha rémítő, sötét vadonba téved, hol tüskék marnak, ágak csapnak, és farkashangon vonyít a szél. Ha időben fel nem ébredünk, megpillantunk egy alakot, kit mohos farönkhöz kötöztek téphetetlenül, s kinek testét hol medve, hol karmos ujjú banya, hol pedig ordasféreg agyara marcangolja…
VÉGE
Kép: Temple Illuminatus
Zene: Byron Metcalf – Raven Medicine
Könyvek a látható és láthatatlan világmindenségről az Írók Boltjában
