Beszélnünk kell. Éntudatom megjelenése óta piszkál a létezésed, de az utóbbi néhány évben végképp elszemtelenedtél.– Szendi Nóra írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Két év körüli lehettem, és bármint próbálod elpacsmagolni a dolgot, tisztán emlékszem rá: gyanakodva méregettelek, amint besétáltál a keretbe, és közölted, mától te jelentesz engem. Még akadékoskodtam is, mire a válladat vonogattad, sajnálod, ez a szabály, mindenkihez tartozik egy ilyen magadfajta majom, meg lehet szokni. Mit mondjak, rögtön két hazugsággal indítottál, te ócska Irén-imitátor, mert egyrészt igen keserves volt belátnom, hogy emberi létezésem undok nyúlványa, lenyeshetetlen vakbele vagy, megkaptalak, és most már soha többé nem tudlak kikapcsolni, másrészt minél tovább vizslattalak, űztem veled titkos kísérleteket a fürdőszobában, minden későbbi komolyabb összecsapásunk színterén, annál kevésbé voltál Én.
Fokozatosan jöttem rá, hogy az emberek tükörképe életük lassú bomladozásával arányosan torzul. A kisbabák puhák és áttetszőek, mint a sejtplazma, olyan gyöngyháztisztasággal verődik vissza a képük, mint a tárgyaké vagy az állatoké: a kép mögött azonban már ott lapultok ti, udvari bolondok, hogy évről évre vásáribb maskarában parádézhassatok. Általános iskolában az osztályfőnökünk megpróbálta kimagyarázni a matektanárt, hogy nem is alkoholista, csak megbotlott a küszöbben, de én tudtam, hogy hazudik: míg a földön hevert, a tükörképe kétrét görnyedve rókázott a szekrényajtó üvegén.
Nem mondhatod, hogy nem törődtem bele a létezésedbe. Sokáig egész jól megvoltunk, és még azt is hajlandó vagyok elfelejteni, mennyit szivattál kamaszkoromban a ragyaverte, világfájdalmas pofáddal. Ezt a mostanit viszont nem értem. Végre megpattantam otthonról, élvezem a magányt, lófrálhatok benn a városban késő éjjelig, orrom nyomában porzik az út – mi közöd neked ahhoz, ha én jól akarom érezni magam? Mit koslatsz állandóan a nyomomban? Oldalra pillantok, és mellettem gyalogolsz egy kirakatüvegben, ripacskodva dobálod a tagjaid, szándékosan megbotlasz, hogy megzavarj, és nekiütődjek valaminek. Amikor már azt hinném, leráztalak, felém bazsalyogsz az utca túlfeléről, torz pofákat vágsz a metró ablakában, még a legszűkösebb helyekre: visszapillantó tükrökbe, szemben ülők bamba íriszébe is belopod magad, mint aki abban a tévképzetben él, hogy másra se vágyom, mint saját hazautam élő adásban közvetített paródiájára.
Úgy fest, akkor sem hatottalak meg, amikor függönyöket szereltem valamennyi tükrömre, pedig ezt igazán tekinthetted volna végső kétségbeesésem jelének. Egy hosszúra nyúlt nap harmadik hajnalán sokalltam be: retinaszárító neonfény árasztotta el a fürdőszobát, te pedig már ott vártál, alattomban előre lopózva, épp szemben velem, fogatlan szájakként tátogó pórusokkal. Ekkor tettem rá kísérletet, hogy szabályozzam megjelenéseid gyakoriságát – mindhiába: nemhogy úton-útfélen, de még saját tükrötlenített otthonomban is folyton beléd futok, újságpapírba csomagolhatnék minden evőeszközt, szekrényt, képet, ablakot, látnálak, behunyt szemhéjam belsejéről is visszaverődsz.
Különben nem ezért szedtem le a függönyöket. Sajnos kezdek olyan lenni, mint a felnőttek, mostanra végképp betörtél, és elhitetted velem, te parazita, hogy tényleg Én vagy, te szavatolod a létezésem. Egy kocsmavécé üres keretéből hiányod ölti rám a nyelvét: ösztönös mozdulattal kapok az arcomhoz, megvan-e még, s csak aztán ocsúdok, hogy a földön szétszórt üvegcserepekről vigyorogsz felém megszámlálhatatlan variációban.
Szóval azon morfondíroztam, most már egyszer ki kellene próbálnunk egy hetet külön. Kezdetben bizonyára félnék, téged keresnélek a lakásban, mintha én szívódtam volna fel, de aztán megnyugodnék: hiszen én vagyok az eredeti, s te csak a másolat. Magamba gömbölyödnék, mint egy vak ászka, gondolattalan sötétségben ringatóznék – pihennék, minden későbbi találkozásunkat kipihenném. Kössünk egyezséget: ma dél körülre, amíg én megebédelek a konyhában, tapintatos csendben szedd a sátorfád, és hurcolkodj máshová, felteszem, úgysincs túl sok cókmókod. De nem ám elbújni a tükrök sarkában, aztán rám ijesztgetni! Különben is, neked sem ártana egy kis kikapcsolódás. Fontold meg.
