Élvezte a panaszt, az irigységet és a gyűlöletet, és élvezte, ha mások valamiben kárt szenvedtek. Ilyenkor úgy érezte, nincs egyedül. (Kiss Nóra Titanilla írása)
A férfi összetörten ült a konyhában, recsegett-ropogott alatta a szék. Kis konyha, kis lakás, nagy gondok, nagy bánat. Hogy jutott el idáig?
Semmiről sem tehetett, nem az ő hibája volt. Az élet áldozata volt, ehhez nem fért kétség.
Korán kinézte magának az élet. A megfoganás másodpercében történhetett, hogy végleg eldőlt a sorsa: az élet kegyetlenül elbánik majd vele. Mára az élet megleckéztette párszor, s nem sok esélyt hagyott az áldozatnak, pedig fiatal még, előtte áll az egész élet. Az áldozatot éppen ez rémítette meg annyira. Még előtte az egész élet. Az sok idő, sok szenvedés, s közben az élet olyan igazságtalan.
Napokkal ezelőtt történt, hogy minden reménye odalett. Nem örült már semminek, nem is hitte el, hogy bárminek örülhet. Panaszkodott, irigykedett, gyűlölködött, rosszat kívánt másoknak, ha már neki is rossz volt. De volt egy titka, amit senki más nem tudott: az, hogy élvezte. Élvezte a panaszt, az irigységet és a gyűlöletet, és élvezte, ha mások valamiben kárt szenvedtek. Ilyenkor úgy érezte, nincs egyedül.
Egyedül volt.
Akkor, napokkal ezelőtt, mikor az élet még a társat is elvette tőle, elküldte egy másik férfihoz, akiből nem csinált áldozatot, eldöntötte, hogy nem eszik többé. Nem táplálja tovább a szenvedő testet, hagyja, hogy elsorvadjon és vége legyen mindennek.
Az élet mást tervezett.
Az áldozat már egy napja nem evett, a gyomra lázadozott ellene. Aludni is alig bírt az éhségtől, de elhatározta magát, és azt is, hogy elhatározását nem másítja meg. Szegény, szomorú áldozat, nemsokára úgyis meghal, csak hagyni kellene.
Az élet nem hagyta, még nem.
Nehezen aludt el. Reggel azt hitte, rémálom gyötri, mikor felébredt és végignézett magán. Arca kerekebb volt, a nyaka, a karjai, a combjai megvastagodtak. Nagyobb lett az egész teste. Aznap újabb bajok érték (számlák jöttek, buszok késtek, emberek kiabáltak, eső esett), és nem evett.
Másnap reggel az arca még kerekebb volt, a karjai, a combjai még vastagabbak, a teste még nagyobb. És újabb bajok érték, és nem evett.
Így ment ez minden egyes nap, míg egy reggelen felpüffedt arccal, hurkás nyakkal, lógó hassal, összecuppanó combokkal, dagadt bokával ébredt. Oda az egészsége, gondolta, és ezen a napon sem evett.
Az áldozat már nem volt éhes. Undorodott az étel gondolatától is.
Annyi volt már a gondja, hogy megszámolni sem tudta, s egy részét el is felejtette, csak azt nem, hogy sok a gondja, és senki sem segít. Miért nem segítenek? Hiába gondolta, hogy a családnak, a barátoknak, a szomszédoknak, sőt idegeneknek is észre kellene venniük, hogy segítségre szorul, semmi sem történt. Nem vették észre és nem segítettek. Nem tehetett semmit, áldozat volt, és az áldozatnak esélye sincs.
Így gondolkodott magában: áldozat vagyok, velem senki sem törődik, engem senki sem szeret, nekem már úgyis mindegy, ha meghalok, az sem számít, mert senkit sem érdekel, mert senki sem szeret, és velem senki sem törődik. Nekem senki sem segít, velem csak rossz történik, annyi a bajom, hogy már magam sem tudom, melyik hol kezdődik, és nekem senki sem segít. Senki sem látja, mekkora bajban vagyok, senki sem hisz nekem, mert senkit sem érdekel. Áldozat vagyok, igen, az élet áldozata, nem is tehetek semmit. Mi tehetnék? Minden úgy rossz, ahogy van, nekem semmi sikerül, csak másoknak. Más bezzeg boldog, amíg én szenvedek. Hát minek örüljek? Olyan sivár az élet. Nekem senki sem segít, engem senki sem szeret. Áldozat vagyok, igen, az élet áldozata.
Napról napra így beszélt magában, s közben újabb bajok érték. Megállás nélkül hízott, pedig egy falatot sem evett, s közben minden nap újabb és újabb bajok érték.
Eredeti súlya sokszorosát nyomta már, menni is alig bírt.
Kínok közepette vánszorgott el a konyháig, aztán leült a székre, és csak sopánkodott: hogy jutott el idáig?
Egy perce sem ült még a széken, mikor az hatalmas reccsenéssel összetört alatta, az áldozat pedig – még egyszer utoljára – padlóra került.
Minden könyvre találsz kedvezményt,
ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:
