Elmesélte, hogy negyvenkét éves, és itt lakik nem messze a kerületben. Hogy tanárként dolgozik, és a menzán szokott enni. És leginkább attól tart, hogy elszabadul a képzelete. (Várnai Réka írása)
Kilenc előtt értem be, de már vártak rám páran. Felakasztottam a kabátomat, és szerettem volna inni egy kávét, de már nem volt rá időm. Bementem a szobába, és gyorsan átvettem a papucsomat. Elhúztam a sötétítőt, felkapcsoltam az állólámpát, és már ott is állt az ajtóban Alan. – Jöhetek? – kérdezte, és én bólintottam. Leült a fotelbe, és csak egy óra múlva állt fel.
– Akkor a jövő héten! – és becsukta az ajtót.
Megint a kávémra gondoltam, meg arra, hogy vajon kihúztam-e otthon a kenyérpirítót. De addigra már kopogtak, és újabb egy óra következett.
Ahogy Jane kiment a szobából, kimentem én is, és csináltam egy kávét magamnak.
Éppen megittam, és már ott is állt mellettem Ted, és idegesen tördelte az ujjait. Arra gondoltam, hogy csak gyógyszerért jött, de nem. Megint összeveszett a feleségével.
Ted után egy bizonyos Max nevű férfi volt beírva. Még nem volt nálam. Max. Először azt hittem, hogy nem jön el, de csak egy percet késett, amiért elnézést kért.
Elővettem a füzetemet, és kértem, hogy meséljen magáról. És, hogy mondja el, hogy mi a baja. Elmesélte, hogy negyvenkét éves, és itt lakik nem messze a kerületben. Hogy tanárként dolgozik, és a menzán szokott enni. És leginkább attól tart, hogy elszabadul a képzelete. Hogy nem tudja megfékezni, hogy egyszer nem hallgat majd rá. Mert hogy neki elég különös képzelete van. Be akarta mutatni nekem, de nem volt kedve bejönni. Szerinte biztos kint szaladgál a folyosón.
Kinyitottam a szekrényt, belenyúltam a fiókba, és kivettem egy pórázt. Elmagyaráztam neki, hogy hogyan kell használnia, és hogy ez általában beválik. Mondtam neki, hogy egy hét múlva várom, és szeretném megismerni a képzeletét is.
Eltelt a hét, ahogy eltelt az idő, és Max következett. Egy percet késett, és elnézést kért. Belépett az ajtón, és a kezében volt a póráz.
– Tod-nak hívják- és belépett utána a képzelete is. Tod akkora volt mint Max, de neki barna volt a haja. Egy homokszínű vászonöltöny volt rajta, és egy könyvet tartott a kezében.
Tod leült Max mellé az ágyra, és kissé sértődötten nézett ki az ablakon.
– Mióta pórázon tartom, nem valami beszédes. Kicsit össze is ment, és nem olyan fürge mint régen.
– Ennek örülök – mondtam, és folytattuk az órát. Tod néha felállt, volt, hogy egy szép almafává változott, de leginkább ült az ágyon, és olvasott.
Elbúcsúztam tőlük, és egy hét múlva ugyanúgy délben vártam őket. Ott ültem a szobában, és eltelt tíz perc, de nem jött senki. Már indultam épp az ajtó felé, amikor kopogtak.
Kinyitottam az ajtót, és egy termetes varjú szállt be a szobába. Hosszú, nehéz tollain megcsillant az állólámpa fénye. Rászállt a fotel karfájára. Tod volt az.
Elnézést, hogy megvárattam – mondta, és mire újra visszanéztem, már egy piros szatén köpenyben ült, és elővett egy szivart. Sokkal nagyobb volt, mint a múltkor.
– Ha nem zavarja – és rágyújtott a szivarra. Fekete füst lepte el a szobát, és Todnak közben tengerkék színű lett a zakója. Még hullámzott is.
Kérdeztem, hogy hol van Max. Tod azt mondta, hogy mióta elszakadt a póráz, azóta nem jön ki a lakásból.
– Én meg nem ülhetek otthon egyfolytában. Sok dolgom van még – és felém fordult. Akkor láttam, hogy legalább két fejjel magasabb volt, mint én. Hirtelen szőkévé változott a haja, és elővett egy szemüveget a zsebéből. A szekrényem felé indult.
Kinyitotta, és felugrott örömében.
– Milyen aranyos kiskutyája van doktornő! – és megfogta a póráz végét.
– Sajnálom, de az idő lejárt – és becsuktam a szekrényajtót.
– Be sem mutat? – kérdezte szomorúan Tod, és én mondtam, hogy Sally a neve, és az ajtó felé léptem.
Tod átváltozott egy nagy kövér könnycseppé, és azt mondta, hogy akkor a jövő héten találkozunk, és elment.
Újból szerda lett, újból 12 óra, de Tod nem jött el, ahogy Max sem. Este mikor hazaértem, rögtön lefeküdtem, mert sok volt a beteg. Egyszer felébredtem éjszaka, mert szomjas voltam, és ott ült az ágyamon Tod egy kis játékmackó képében. Kivert a víz.
– Nem akartam felébreszteni – mondta, és emberré változott megint. Szétnéztem a szobában, de nem láttam semmit, mert sötét volt.
– Engem keresel? – szólalt meg egy hang az egyik sarokban. Az egyik lámpa fénye felgyulladt, és ott ült Sally az íróasztalomnál. Nem volt rajta a póráz.
– Aludj szépen, mi vigyázunk rád – és Toddal együtt egy nagy sóhajjá változtak át.
Minden könyvre találsz kedvezményt,
ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:
