Megállapítom, hogy a férfi látványa a szemétől a lábáig meg tudja ingatni a még gyökértelen szerelmet bennem. (Borszéki Boglárka írása)
Amihez húsz évvel ezelőtt egy év kellett, ahhoz ma már elég egy hónap, vagy csak egy hét. Olyan ez, mint repülőgéppel átszelni a fél világot egy nap alatt. Nincs idő adaptálódni, kiszáll az ember a nyolc- tíz óra után a gépből egy jó kis szafarira és rühesen jön haza, tele idegen bélbaktériumokkal, hogy hónapokba telik, mire meggyógyul. Ha gyalog, de nem, inkább lóháton, szekéren, vasúton és hajón utaznánk, több idő maradna arra, hogy megszokjuk a klímát, a vizet, az ételeket, az élősködőket. A civilizált ember túlságosan bízik a fertőtlenítésben és a védőoltásokban, pedig csak le kellene lassulnia. Időt adni magunknak.
Mitől megy egy harmincnyolc éves nő azonnal nyaralni egy férfival, akit egy hónapja ismert csak meg? Hogyan lesz azonnal közös hobbijuk, kutyájuk, netán gyerekük? Tervezik az építkezést, persze, még egy kiló kenyeret sem vettek meg együtt.
Én is itt állok a próbafülke előtt, várom, hogy elhúzza a függönyt. Fürdőnadrágpróba, vásárlás előtt. Egyébként van neki. De alig ismer. Újat akar. Szerintem ő is fél odabenn, azért tart olyan sokáig, igazgathatja magán, talán pózol és grimaszokat vág, amiben nagyon bénán néz ki, azt eleve meg sem mutatja. Két hónapja találkoztunk, és a tengerre készül velem. Mondtam neki, hogy nem merem véleményezni egyiket sem, fogalmam sincs, milyenben járt eddig, mert még soha nem strandoltunk együtt, pedig itt volt a Balaton egész nyáron, nem is értem, miért nem hívott. A gyerekével ment, azt tudom. Én is voltam, a barátnőmmel. Meséltem neki, hogy milyen meglepően szép volt a sétány, gondozott a part, de semmi. A tenger, az a valami, oda menjünk. Az egész fürdőnadrág-dolog roppant kínos, lép egyet, fogja a függönyt, a zokni gumijának a nyoma még ott van a bokájára tapadt szőrszálak törésvonalán és a bőr mélyedésében. Megállapítom, hogy a férfi látványa a szemétől a lábáig meg tudja ingatni a még gyökértelen szerelmet bennem. Már a mellkasánál izgulni kezdek érte, nehogy kimeneküljek a boltból. A test íve is az ember, nagyon is az. A tartásba különösen bele tudok szeretni. Na, lássuk, próbálok viccelődni, miközben nézem a vékony lábszárán lengő, bőre szabott műszálas, mintás vackot, amiben olyan, mint egy árván hagyott kisgyermek, akinek a nyakán fejet cseréltek, így a nadrághoz párosíthatatlan arccal áll ott egy érett férfi, ráncokkal. Finoman jelzem, hogy szerintem jól áll neki, de maga a fazon az, amit nem találtak el. Sokat foglalkozik a külsejével, mégis olyan esetlenül tud kinézni. Kifejezetten fél a ruháktól, alig van egy-két darab, amit hajlandó felpróbálni, vagy leemelni a fogasról, mert már akkor elmondja, hogy teljesen rossz, amikor meglátja. Pontosan tudja, hogy mi áll jól neki, de ezzel a fürdőnadrággal most bajban van, mert nekem akar tetszeni. A tapadós, gumis boxer alsósnál papucsokat kezdtem nézegetni magamnak, a klasszikus fecske nem állt neki rosszul, de annyira ódivatúnak érezte, hogy hirtelen megöregedett benne, én pedig megkértem, hogy gyorsan vegye le, mielőtt prosztatarákot kap ott, hirtelen. Az utolsó esélyünk az egyszínű bővebb szárú rövidnadrágos verzió volt, aminek ugyan semmi köze a fürdőnadrágokhoz, de addigra beláttam, hogy ez a piac mára a versenyúszókra szűkült le, a sportosztályon pedig bármilyen méretben és szabásban fellelhetőek az utcai rövidnadrágok, amit a férfiak strandolásra használnak. Megnyugodva értünk a pénztárhoz. Végül is olyan lesz majd a parton, mint máskor, csak leveszi a pólóját, ha fürdeni megyünk. Este pedig, ha napozás után vetkőzik, nem látszik rajta csík, csak a keresztcsontján a fehér folt, amiről tudom, hogy szoláriumba jár.
Tíz év múlva pedig már lenvászon öltönyben is vízbe ugorhat.
Minden könyvre találsz kedvezményt,
ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:
