Ursur saját zengő torkának dallamán sodródott a szellemvilág felé. Még érezte ülepén a szikla keménységét, de álomlelke már elszakadt testétől – [Böszörményi Gyula írása]
Ursur negyvenkét tavaszt látott már rügybe borulni, nem számított hát fiatal férfinak. S bár egész életében apja és öregapja keserves mesterségét, az íjkészítést űzte, mégis sikerült annyi bölcsességet magába szívnia, hogy megérezze mások lelkének rezdülését. Ebben nagy segítségére volt gondosan titkolt testi hibája: bal lábán egy ujjal több sarjadzott, mint szokás. Hogy mégsem vált belőle sámán, azt apjának köszönhette, aki emberi életet akart fiára hagyni. Eltitkolta tehát a csecsemő Ursus hatodik lábujját, ezzel megszabadítva őt a révülők kemény, gyorsan elpergő létezésétől.
A képesség azonban ott lapult Ursurban kibontatlanul, de elevenen.
Mikor Fényesúr elrejtezett a szemhatár alá, s a jurták körül csak a kutyák őrző csaholása szállt, Ursurban nyugtalanság rebbent. A vacsorát már elköltötték, Borza aludni tért, Lél pedig ölébe véve Semlye fejét, halkan dúdolt, önmaga testét, s így a lányt is ringatva. Az íjkészítő nem tudott fekhelyére térni. Felkelt hát, s elhagyta a jurtát. Ezüstúr korongja teljes szépségében ragyogott az ég fekete bársonyán, megvakítva a csillagok sziporkáit. Az erdő mélyén farkas kiáltott szívszaggató fájdalommal, mire a karámban álló lovak horkantva rázták szép fejüket.
Ursur lábát ismeretlen erő mozdította. Mennie kellett, ki a jurták közül. Az őrtüzek mellett gubbasztó vadászok csodálkozva köszöntötték az íjkészítőt, de az csak némán ment tovább, mint akit a telihold babonája érintett. Ursur csak a Vérkő partján érezte azt, hogy lábának immár nem kell lépnie. Épp ott állt meg, hol három tavasszal korábban Semlye homloka az átokverte kővel találkozott, s hová most Ezüstúr hideg fényét küldte a lombok résén át.
Ursur tudta már, mit akar tenni. Leült a sziklára, közvetlen a folyó partján, s lábát maga alá hajlította. Eztán két kezét ölében nyugtatva lehunyta szemét, és zengő torokhangon dallamot keltett melléből. Életében eddig, csupán kétszer tett így. Elsőként apja halála után; mert épp távol volt a jurtától, mikor az öreg szabadlelke távozott a testéből, s ő így nem búcsúzhatott el tőle illően. Éber álomba merült tehát, hogy lapuló sámáni képességét használva apja után eredhessen, utolsó szót váltva vele.
Másodszor a még szinte gyereklány Lél után küldte álomlelkét, mert esetlen kölyökként ébren nem merészelte megvallani neki szerelmét. Másnap a lányka szótlan mosollyal megfogta az ifjan is már családfőnek számító Ursur kezét, így jelezve, hogy emlékszik álombéli kérőjére, és hajlandósága eleven.
Ursur saját zengő torkának dallamán sodródott a szellemvilág felé. Még érezte ülepén a szikla keménységét, de álomlelke már elszakadt testétől, és…
…napfényes erdő legmélyén kutatott egyenes, hajlékony, nyílvesszőnek jó gallyak után. Előbb tekintete vándorolt a bokrok között, majd két keze fürgén, gyakorlottan vágta le a vékony vesszőket. Soha el nem mulasztotta, hogy a növény ajándékát könnyű érintéssel megköszönje.
A sziklán ülő íjkészítő elmosolyodott. Hát mit is álmodhatna, ha nem épp a mesterségével kapcsolatos dolgot.
Ursur álomlelke egyre beljebb hatolt a vadonba, amit csak itt-ott szakított meg néhány lépésnyi tisztás. Azután meglátta a nyulat. Vadászok ámulatát kiváltóan hatalmas állat volt, ezüstszürke bundája selymes és tömött, két füle nyugtalanul remegő. Hátsó lábát lökve szökkent néhányat, de nyomban pamacsos farkára ült, s egyenest az íjkészítő felé szimatolt.
A folyóparton révülő sejtette: „Az álomutazásban felbukkanó állat útmutatás, amit követni érdemes.” Engedte hát, hogy álomlelkében elhatalmasodjon a vadászösztön.
Ursur az oldalán függő bőrzsákba csúsztatta a három gallyat, miket az imént metszett le. Minden mozdulata lassú volt, nehogy elriassza a nyulat. Meggörbedt testtel lépett, hangtalan közelített. A nyúl látta őt, s bár el nem futott, megint szökkent néhányat, hogy azután a szelet szimatolja. Így ment ez Ursur és remélt zsákmánya között jó darabig. A távolság mindig épp annyi volt közöttük, hogy Ursurból ne vesszen ki a remény, a nyúl viszont biztonságban érezhesse magát.
Az íjkészítőt hirtelen szorongás fogta el. Körbepillantott, majd a lombok s az ég felé nézett. Már nyoma sem volt a napfénynek, ami álma elejét beragyogta. Odafönn vörös hasú, rémítő felhők görögtek, félhomály telepedett az erdőre, s fullasztó szélcsend. A zajok is rejteztek. Ursurt hirtelen vágy fogta el, hogy nagyot kiáltson, megtörve a süket csöndet.
A parton éberen álmodó férfi arcáról elpárállott a mosoly. Rejtett ösztönei súgták, hogy most figyelmesnek kell lennie, s nem feledheti semmiképp: álmot lát!
A nyúl ugrott még kettőt, majd megállt tölgy tövébe vájt ürege előtt. Az íjkészítő látta, mennyire nyugtalan az állat, s ebből merítette a reményt, hogy zsákmánya hibázni fog. Bal térdét roggyantva oldalról kerítette a nyulat, s már-már elszánta magát a hirtelen mozdulatra, amivel bundán markolhatja a prédát, mikor az állat megszólalt.
– Üdvözöllek, apám. A lányod vagyok, Semlye!
A sziklán halkan daloló férfit ekkor csupán egyetlen ökörnyál vastagsága választotta el attól, hogy megfeledkezzen álom és valóság különbségéről. Soha nem tekintette egyiket sem kevesebbnek a másiknál, a tudást mégis őriznie kellett. Ha nem teszi, elsodorja az álma, s ő kiszolgáltatottá válik, míg fel nem ébred… Ha felébred valaha.
– Beszélnem kell veled, apám, ahogy beszélni próbáltam korábban Borzával, a bátyámmal, és Léllel, az anyámmal – folytatta sietve a nyúl. Ursur meredten bámult a bűbájos állatra, s annak tekintetében valóban a lányára ismert.
– Hallgatlak, Semlye – mondta, s visszavonta vadászó kezét.
– Nem volt véletlen, és nem is az istenek kegyetlen rendelése, hogy három tavasz előtt rossz álomba zuhantam – mondta a nyúl remegve. – Az a mohos farönk, ami kibillent a lábam alól, meg se rezzent volna a súlyomtól, ha…
A bokrok ekkor szétvágódtak, s árnyukból óriás termetű, bíborparázs tekintetű farkas rontott elő. Hátán a szőr felmeredt, nyálzó agyarai közül hörgés gördült elő. Ursur rémületében majd’ hanyatt esett. Sem álomban, sem a valóságban nem volt ő vadász, hát nem is szégyellte rettegését. A farkas várakozón nézett rá, de mikor látta, hogy az íjkészítő bénult a félelemtől, a nyúl felé ugrott.
– Álom! Ez álom, ne feledd! – szakadt a kiáltás a Vérkő partján révülő torkából.
Ursur mégis gyorsabb volt, mint az ordasféreg. Fülén ragadta meg a nyulat, s azon mozdulattal ingébe rejtette a vinnyogó állatot. Azután szökkent, futott a farkas elől.
– Urald az álmod! Senkié az, csak a tiéd! – zúgta torokhangján a vízparton ülő férfi.
Az ordasféreg dühtől veszve eredt a menekülők nyomába. Ursur erősen szorította melléhez a nyulat, kinek remegését még most is érezte. Tudta jól: el kell távolodnia a farkastól, hogy aztán végbe vihesse tervét. Összpontosított hát, s nem is hiába: útjából kitértek a fák, bokrok, gyökerek, mögötte viszont tüskefal nőtt, alattomos árok nyílt meg, és éles peremű kövek teremtek.
Elmaradt az ordasféreg lihegése, de nem tűnt végleg a múltba. A szörnyeteg hátránya csupán a meghökkenés miatt nőtt. A tüskefalon áttört, az árkot keresztül ugrotta, s az éles peremű kövek egyetlen mordulására visszabújtak a földbe.
Ursur érezte, hogy eljött az utolsó pillanat, mikor még cselekedhet. Tisztást álmodott, és átfutva azon, a túlsó fáknál megtorpant, majd a farkas felé fordult. Kinyújtotta jobbját, amiben hirtelen megjelent Sebes; a legjobb íj, amit valaha is készített. Baljával az oldalán függő bőrzsákhoz nyúlt, s mire a metszett gallyat a húrra illesztette, az már bronzhegyű nyílvesszővé lett.
A farkas későn hökkent, már nem maradt ideje oldalra ugrani. Szépen zúgott Ursur vesszeje, s hangosan reccsent a húsba, koppant a csonton. Az ordasféreg felvonyított, agyarával a bal vállából meredő nyílvessző felé kapott… Majd eltűnt, mint ki soha nem is volt jelen az íjkészítő álmában.
Ursur leguggolt a mezőn, s ingéből kiemelte a még mindig remegő nyulat.
– Most beszélj hozzám, lányom! Senki meg nem zavarhatja közös álmunkat…
Ezüstúr bölcsen átengedte helyét a pirkadatnak, mikor a folyó partján Ursur felnyitotta szemét. Bárki nézett volna akkor rá, biztosan elhűl a gyilkos indulattól, ami az íjkészítő mester tekintetében lobogott.
folytatása következik
Kép: Reconnections
Könyvek a látható és láthatatlan világmindenségről az Írók Boltjában
