A férfi a nő felé fordult, közelebb csúszott hozzá, az orruk összeért. (Kiss Nóra Titanilla írása)
A férfi korán ébredt, korábban a szokásosnál. A nő még aludt, halkan, mint mindig. Úgy, mintha halott lenne.
A férfi ásított, kinyújtotta a kezét, a lábát, megfeszítette a hátát, aztán mégsem kelt fel. A redőny résein át nem szűrődött be fény, nem is látta a réseket, mikor a szeme sarkából az ablak felé nézett. Éjszaka volt, nem reggel, szokatlan, hogy ilyen korán ébredt fel. Képtelen volt visszaaludni. A nő légzését hallgatta… volna, de nem hallotta.
A nő később, ki tudja, mennyivel később, megfordult, arccal a férfinak. Haja a férfi homlokának csapódott, belecsúszott a nyitott szemébe. De a nő leheletét nem érezte. Az arcát nézte a sötétben, azt képzelte, hogy világos van, és tisztán látja. Olyan tisztán, mint sok évvel ezelőtt, mikor megismerte, és még szépnek látta és szerette. Mikor még a nő is szerette őt. Mikor még nem vágtak egymáshoz nehéz porcelán tányért és visszavonhatatlan sértéseket, és nem gondoltak másra az ágyban egymás helyett. Még nem volt a fiókban szívgyógyszer vagy vérnyomáscsökkentő, nem volt időpont pszichológushoz, és nem volt a létezés olyan rettentő. Rettentő, mint most, mert már nem élet, csak létezés. Egymás mellett, csendben és hangzavarban, nyugalomban és őrültben. Régen gyerekkel, ma gyerek nélkül, mert a gyerek felnőtt és elmenekült. Tőlük menekült, hogy ő legalább élhessen.
Ketten maradtak, úgy, ahogy kezdték.
A férfi a nő felé fordult, közelebb csúszott hozzá, az orruk összeért. Nem érezte a leheletét. A hátára fordította a nőt, de semmi sem történt. Nem nyitotta ki a szemét, nem rándult meg álmában, nem vett egy nagy levegőt, nem mozdult egy centit sem. A hátára feküdt, felfelé nézett. Ide világosság kell, gondolta a férfi, és felkelt. A fény kivilágította a sötétségből a szobát, és a férfi tisztán láthatta már a nő halott arcát. De volt az ágyban az arcnál borzalmasabb is, a nő mellett, kinyúlva.
A férfi egy lépést tett előre, aztán egyet hátra, nem tudta eldönteni, megnézze-e közelebbről, egészen közelről is a testét, ahogy a nő mellett holtan elterülve nyitott szájjal, nyitott szemmel, mint aki rémet látott, belebámul a szoba fehér plafonjába.
– Ronda halottak vagyunk. – szólalt meg egy női hang a férfi mögött.
– Az életben sem voltunk szebbek. – mondta a férfi. Nem fordult meg.
Minden könyvre találsz kedvezményt,
ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:
