Ma szerencsére megint itt vannak a cipősök. Picasso-cipőnek hívom (mert örökké azt hordta öregkorában) ezt a baszk találmányt, az espadrille-nek nevezett spárgatalpú cipőt. (Röhrig Eszter arles-i riportja.)
Az arles-i piacot a középkori városfal és az ókori Via Romana határolta területen tartják minden szerdán (kispiac) és szombaton (nagypiac) reggel kilenctől déli egy óráig. A bulvárban folytatódó magas rámpák félköríve magába foglalja a belváros egy kis részét, de a kávézók, éttermek, üzletek zavartalanul üzemelnek, és a főutca piaci részét le is zárják a járműforgalom elől. Nehéz felsorolni, mi mindent lehet itt kapni, és nem könnyű megfogalmazni azt sem, mitől olyan varázslatos a helyi piac hangulata.
A zsúfoltság tizenegy óra felé tetőzik. A rendetlenség és a részlegek áttekinthetetlensége látszólagos. Ez a csodavásár csak hozzávetőlegesen tematizált, de könnyű az eligazodás, mivel hétről hétre ugyanazon a helyen lehet viszontlátni az árust és portékáját. A halasok standjai, a tenger gyümölcsei például egészen hátul húzódnak meg – és nincs is soha halszag a levegőben. Az élelmiszer, a ruhanemű és más haszontalanságok viszonylag (de nem kizárólagosan) jól elkülönülnek egymástól: a cicomák a Lices és a Clemenceau a jobb, míg az ennivalós bódék a bal oldalon, logikusan, a rendőrség, a posta, a hotel és más középületek árnyékában sorakoznak. Minél inkább közeledünk a Rhône partjához és a városból kivezető hídhoz, annál olcsóbbak és nemritkán silányabbak a termékek, amelyek kizárólag ruhaneműk vagy háztartási és műszaki eszközök. De mint már említettük, itt (és ez egész Arles-re is igaz) semmi sem szabályos. A ruha- és a bizsu-fronton, főleg a leértékelt vagy olcsó, de jó holmiknál általános a felfordulás a turkálás miatt, az élelmiszeresek nagy rendet tartanak.
A bulvár árnyékosabb oldalán, az élelmiszeresek között a sajtosok a legnagyobb urak: nekik van a legszebb mozgópultjuk (vitrinné alakítható kiskamionjukból árulnak), és ők a legdrágábbak, nálam nincs is sajtevés. Szerencsére néhányuk apró falatkákat helyez (fogpiszkáló kizárva) a legalább ötven centi átmérőjű homokosnak tűnő kérgű sajtkarikákra, így a fenséges ízekbe én is belekóstolhattam. A második legkelendőbb termék az olívabogyó és -olaj, legalább egy tucat helyi termelőt számoltam össze. Nem könnyű a közelükbe férkőzni, akkora a tolongás az asztaluk előtt. Az olívabogyó színe, formája, állaga, de főképpen a fűszerezése igen változatos. Nem éppen díszes a kiállítás: hatalmas tálakban halmozva tocsognak ilyen-olyan lében a kimagozatlan, számomra felismerhetetlen zöldségekkel, fűszerekkel érlelt bogyók. Az itt kedvelt dobozos borosok előtt is mindig sokan állnak, öt liter tíz euró. Mindig megállok itt, jól öltözött uraság és leharcolt külsejű alkesz is itt vásárol, sőt ő talán törzsvendég, mert a pult mögé is bemehet, ahol a finoman szólva kétes tisztaságú ásványvizes flakonját megtölti a borkereskedő. Úgy láttam, nem fizetett. Egy kézen meg lehet számolni az itteni koldusokat, állandóan ugyanott ülnek (a posta, a legelitebb pékség előtt), és mindig ugyanazon a nyöszörgős, értehetetlen hangon szólongatják a járókelőket, de mintha inkább magukban beszélnének.
A zöldség-gyümölcsösök árui a legkevésbé változatosak és gusztusosak. Egyszer láttam mangót, szépet és sokat, vettem is, de többé nem jöttek. A grillcsirkések, helyben sült húsosok és paellások előtt is nagy az érdeklődés. Hiába olcsó a grillcsirke: 6,50 egy kis piros-barnára töpörödött madár, sosincs türelmem kivárni a sort. Az eladónő kedves, mindenki ismeri, megbeszélik a családi ügyeket, öröm hallgatni, végül elmegyek, mert elszomorodom, hogy tőlem nem fog semmit kérdezni, és egy ilyen kedves embernek nincs kedvem azt mondani, hogy kérek egy grillcsirke combot.
Ma olyan a kedvem, hogy megállok a pékek standjánál, lefényképezem az összes helyi specialitást, az erotikus küllemű, navette (sajka) nevű süteményeket és a zúzott mandulával töltött, ugyancsak nőies formájú miche-eket (kenyérke? popsi?). A piskóta és a keksz közötti átmenetet képező navette-et sokféleképpen ízesítik, nekem a narancsvirágos a kedvencem.
Alig várom, hogy a ruhásokhoz-bizsusokhoz érjek. A valóságban éppen fordítva történt minden: jól kiköltekeztem a szépben, az ételt meg csak néztem. A ruhanemű- és kiegészítő-kereskedők teljes fölényben vannak jelen az arles-i piacon. A legszebb ruhák fehér pamutból vannak és mindegyiken sok-sok csipkedísz, ami nem véletlen, hát régen a szép arles-i nők leheletfinom csipkekendőket terítettek a vállukra. Néhány éve találtam itt egy különlegesen szépet, feketét, amelyen az a régi csat, amellyel feltűzték a fejre, hagyott egy pici lyukat. A lyukkal megvettem annak a nőnek az emlékét is, aki hordta, aki nem vigyázott rá eléggé. Barátnőnek selyemszoknya, magamnak karkötő, nem lehet ellenállni. És ma szerencsére megint itt vannak a cipősök. Picasso-cipőnek hívom (mert örökké azt hordta öregkorában) ezt a baszk találmányt, az espadrille-nek nevezett spárgatalpú cipőt. Tízesével viszik, mert csak 7,50 és jó minőségű. Magamban mindenkihez van egy jó szavam, néha kimondva is.
Most jön a hazamenés és a szövegírás. És mindenen, mindenen, amit vettem, alkudtam, és sikerült vagy azért, mert „olyan kedvesen kértem” (férfi eladó) vagy azért, mert „ma ilyen napom van” (női eladó). „Nemcsak hordod, meg is írod azt a karkötőt, különben agyoncsaplak” – így lesz, ígérem…
Minden könyvre találsz kedvezményt,
ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:
