Dragon György: Űrcsilliárdos

Itt egy részletet olvashattok Dragon György Űrcsilliárdos című könyvéből, ami az olvasók bevonásával készült, erről bővebben aszerző honlapján. „Ez egy igazi történet, csak még nem történt meg.”

Az alábbiakban John Kiss harmadik történetét olvashatjátok úgy, ahogy ő maga elmondta – s ahogy én emlékszem rá.[Brian1]

5.1. fejezet

A fenyő

Emlékszem, az utolsónak kikiáltott szállítmányt az Alpha Centauriról a Kappa Ceti Gammára vittük. Nagyon szurkoltunk, hogy amíg távol vagyunk, ne számoljon fel minket a végrehajtó – végül is két hónapnyi út a Kappa Ceti Gammáig minden, csak nem gyors. Szerencsére a Dragonfly legalább nagy volt, a fő raktérben akár egy űrlabdapálya is elfért volna. Ezt kihasználva tudtuk elnyerni a Kappa Ceti Gamma kormányának megrendelését: egy igazi fenyőt hozattak karácsonyra az Alpha Centauriról, mivel a Kappa Ceti Gammán a nyitvatermők valamiért nem akartak meghonosodni, a telepesek pedig ragaszkodtak a fenyőállítás hagyományához az ősi Földtől távol is.

A 30 méteres fenyőt 40-es vákuumalagútba zártuk, gondosan ügyelve a körülményekre – végül is rendkívül drága szállítmány volt. Sokat viccelődtünk a srácokkal a fedélzeten, hogy vajon mi lenne, ha a fenyő nem érne oda épségben, mert például megtámadná egy űrmókus és leenné róla a tobozokat, amelyekből aztán hatalmas űrhajóevő szörnyek születnének. Bizony, ilyen vicces fiúk voltunk, de lehet ezen csodálkozni, amikor ez az átkozott út két hónapig tartott? Nagyon unatkoztunk útközben, pedig golfoztunk a raktárban, űrlabdáztunk, tábortüzet raktunk – amit ilyenkor a legénység szokott. Persze megvolt az elmaradhatatlan „incidens” is: az egyik karbantartásnál az egész levegő megszökött a raktárból és a karbantartócsónak nekikoccant a vákuumalagútnak. Első látásra semmi probléma nem történt, s mivel egy ilyen baleset a Dragonfly gyártmányú hajókkal és a Rockstone márkájú zsilipekkel mindennapos dolog volt, így nem is törődtünk vele, örültünk, hogy repült egyáltalán a vén csotrogány.

Már jócskán tombolt a tél, amikor a Kappa Ceti Gammára értünk. Mivel majdnem ugyanannyi idő alatt kerülte meg a napját, mint a Föld, így itt is volt december, még akkor is, ha 35 napig tartott, ahogy a május is, amin minden itt lakó sokat nevetett, nekünk meg sosem árulták el, miért. A leszállás tökéletes volt, a Dragonflynak megvolt az a jó tulajdonsága, hogy egy retardált óvodás is letette volna egy sebesen pörgő kisbolygóra. A helyiektől fogadóbizottság és egy nagy daru várt, amellyel kiemelték a raktérből a vákuumalagutat. Közben persze pusztult a helyi csokópálinka, a Gamma egyetlen szignifikáns exportcikke – végül is 2 hónap után először voltunk szabad levegőn, elengedtük magunkat kicsit. A helyiek óvatosan letették a vákuumalagutat a talajra, majd a kormányzó és neje szertartásosan kinyitották, a rezesbanda valami helyi himnuszt játszott, mi meg tovább ittuk a pálinkát, amit megérdemeltünk a két hónapnyi tömény unalomért. Aztán hirtelen csönd lett. Feltűnően nagy csönd, amelyet a kormányzóné sikolya tört meg.

Borzalmas látvány fogadott minket. Az alagútban egy összetöppedt fatorzó volt, amelyet nagy rakás lehullott, szürke fenyőtű vett körül.

– Tönkrement a drága fa! – sikoltotta a kormányzóné.

– Nyugodj meg, drágám, biztos van valami magyarázat – nyugtatgatta az ura, miközben a rezesbanda is kapcsolt, elkezdett valamilyen temetői gyászzenét játszani, legalábbis akkor olyannak tűnt. Ekkor vettem észre, hogy a kormányzó engem néz.

– Kormányzó úr, a vákuumpecsétek érintetlenek voltak, maga nyitotta ki őket, a fát átvették az Ön emberei, ettől kezdve engem semmi felelősség nem terhel – böktem ki, egyébként tényleg így is volt. Átvették, aláírták, az övék, azt csinálnak vele, amit akarnak. A kormányzó feje lilulni kezdett. Kemény ember volt, részt vett több hadjáratban is, sosem ismert megalkuvást.

– Lehet, hogy aláírtuk, de mi egy ép fenyő leszállítására szerződtünk, ez pedig minden, csak nem ép! Azt meg maguk írták alá!

– Nos, izé – bölcselkedtem, valami jó ellenérv után kutatva.

– Hat nap múlva fenyőünnep. Ha addig nem szereznek egy fenyőt, akkor leperelem magukról a szkafandert is! Végeztem – közölte a kormányzó. Mi megdermedve álltunk ott, hiszen az egész rendszerben egy fenyő sem volt, az út pedig oda-vissza 4 hónapig tartott volna az Alpha Centaurira. Viszont egy pert elveszíteni a Kappa Ceti Gamma kormányzójával szemben minimum 2-3 évnyi adósok börtönét jelentett volna valamelyik távoli kolónián, sőt még a Dragonflyt is elárverezték volna, a többi adósságunkról nem is beszélve. Ahogy mondani szokták, szarban voltunk.

Mit lehet ilyenkor tenni? Tovább fokoztuk a csokópálinka elfogyasztását, többre nem emlékszem. Csak arra, hogy reggel igencsak fájt a fejem és a derekam. Egy régi katonaládán aludtam el a raktérben. Amikor kinyitottam a szemem, egy kisfiút pillantottam meg, aki engem figyelt.

– Szia, bácsi – közölte. Visszanyögtem valamit, már nem is tudom mit. – Te vagy az a bácsi, aki eldugta a fenyőfánkat a fenyőünnepig? Ugye megkapjuk, ha jók leszünk? Ugye? – kérdezte. Bután nézhettem, mert megismételte: – Tudod, a fenyőünnep öt nap múlva! Máskor mindig előre fel szoktuk díszíteni a fát, de most azt mondta a kormányzó bácsi, hogy eldugtad és csak akkor adod át, ha jók leszünk.

Irtózatosan szaggatott a fejem, így csak a vákuumalagút felé böktem a kezemmel. A kisfiú elértette a mozdulatomat.

– Á, értem, szóval még ott van bent. Jól van, nem árulom el senkinek – ígérte meg, majd adott egy tenyérnyi csokót és elszaladt. A csokó, ha még nem meséltem volna, egy baracknak kinéző gyümölcsféle, amelynek csokoládészerű íze volt és csak itt termett.

Ekkorra Luis, a navigátorom is előbotorkált másnaposan, és azt javasolta, menjünk be a városba körülnézni – még 5 napunk van az életből, legalább élvezzük ki.

Gamma Cityben az emberek furcsán néztek ránk, biztos értesültek a kormányzó zseniális meséjéről – mindenesetre nem álltunk a népszerűségi lista csúcsán ezekben a pillanatokban. Persze a kedvünk eleve pocsék volt, szóval ez még csak rátett egy lapáttal. Szerencsére fedélzeti mérnökünk, Leví mindenütt feltalálta magát, így tudott venni egy raklapnyi csokólikőrt. Legalább az elkövetkező napokat vidáman tölthettük – ez volt a terv, ha ezt egyáltalán tervnek lehet nevezni. Nem volt mit tennünk, vissza is mentünk a Dragonflyhoz, hogy pusztítsuk a finom italt. Mivel precíz és megbízható emberek vagyunk, így ezt a kitűzött feladatot végre is hajtottuk.

Másnap Leví ébresztett. A fejem épp annyira fájt, mintha a koponyámon két mamutoid ugrált volna a Tau Cetiről. Nagyon lelkesnek látszott, biztos túl sok likőrt nyomott az arcába. Hadarni kezdett.

– Főnök, főnök! Kitaláltam valamit! Amikor hazafelé jöttünk Gamma Cityből, elhajtottunk egy ócskavas-telep mellett, emlékszel? – lelkesedett. Őszinte leszek, nem emlékeztem. Levít ez nemigen izgatta. – Mintha láttam volna egy hosszú, magas, sudár árnyékot. Lehet, hogy csak a szemem csalt meg, de csak egyvalaminek van ilyen árnyéka. – Nagyon ráncolhattam a homlokom, mert folytatta. – Főnök, az Arrowhead–17-nek!

– Oké, az Arrowhead–17 a földi haderő egyik legnagyobb bukása volt, de mi most mihez kezdjünk vele? Főleg ha itt találjuk, biztos egy rakás ócskavas.

– Főnök, gondolkozz kicsit. Miről volt híres az Arrowhead–17?

– Lássuk csak – gondolkodtam hangosan –, megbízhatatlanság, gyakori elromlás, 30 százalék alatti bevetési készenlét.

– Nem, nem erre gondolok! Mi miatt volt egyedülálló?

– Hosszú, nyílszerű hajó volt, remek fegyverzettel és gyenge hajtóművel – próbáltam visszaemlékezni. – A cél az ellenséges észlelés visszaszorítása volt, azért tervezték ilyenre. A burkolat alá rejtették a fegyverzetet öt vagy hat különböző szekcióba, ha jól emlékszem. Igen bonyolult vezérlése volt, folyton elromlott.

– Ez az, főnök!

– Mi? Az, hogy folyton elromlott? Nem értelek.

– Nem, nem – mondta Leví –, hanem a mechanika, ami egyébként hatszintű volt. Emlékszel még, hogyan működött?

– Persze! – tettem hozzá, egyre inkább emlékezve a földi haderő egyik legnagyobb kudarcára. – A csúcsában volt a pilótafülke a háromfős személyzetnek, alatta az első szint a sugárpajzsnak, ez hat küllővel hajolt ki a burkolat alól. Ez volt a legkisebb átmérőjű küllőzet. A második szint a sugárzásvédő és az erőtér küllőzete volt, szintén hat küllővel. és így tovább, egészen a hatodik szint marha nagy, négy részből kihajtogatható 10-es küllőzetéig, amely a fő Destroall rakétákat vitte.

– Hát ez az – vigyorgott Leví. – Most már érted? – Nagyon bután nézhettem, mert elővett egy darab papírt. – Főnök, rajzold le az Arrowhead–17-et.

– Oké, oké – egyeztem bele kevés meggyőződéssel, és lerajzoltam egy magas, vékony rakétát, olyasmit, mint egy digiceruza, talán picit vastagabbat. Még mindig nem értettem, mi a fenét akar Leví.

– Remek, most rajzold le úgy, hogy az összes küllőzet nyitva van.

Elkezdtem felülről a legkisebb küllőzettel, majd folytattam az eggyel nagyobb másodikkal, a picit nagyobb harmadikkal és negyedikkel. Ekkor jöttem rá a megoldásra!

– Zseni vagy! – ordítottam Levínek, és táncra perdültünk. A többiek teljesen hülyének néztek minket.

Nemsokára ott álltunk az ócskavastelepen az enyhén rozsdás Arrowhead–17 mellett.

A tulaj bőszen magyarázni kezdett.

– Egy földi csapatösszevonásnál lerohadt az interplanetáris hajtóműve és itt ragadt. Aztán évekig felé sem nézett senki, csak egy ócskavassá minősítő hivatalos iratot kaptam róla. Azóta arra használom, hogy a nap járását figyelem vele. Napórának legalább megfelelő, ha hadihajónak ilyen pocsék volt.

– Milyen állapotban van? – kérdeztem.

– Az érdekli, a fegyverzet benne van-e? Nem, az nincs, jöttek a hadügyiek és minden fegyvert elvittek, de úgy gondolom, a hajó működőképes, a rendszere elvileg működik, az atmoszféra-hajtómű is, a törzs pedig szigetel. Elvileg mennie kell, de hát nem repült vele senki vagy 15 éve.

– Megnézhetjük belülről? – kérdeztem.

– Persze, csak nyugodtan – engedett utunkra a tulaj. Leví, Luis és Rod bemásztak a hajóba, én pedig gondoltam, addig körülnézek a telepen kicsit. A tulaj mellettem tüsténkedett.

– Olcsón adom, ha megfelel, mindössze 1500 totálkredit – dorombolta a tulaj. Annyiért már házat lehetett venni a Földön, szóval nem épp kis összeget ért a hajó, nálam pedig egyébként sem leledzett több 850 totálkreditnél, ami a teljes vagyonunk volt. Csöndben gondolkodtam egy csöppet, közben a tulaj magától levitte az árat 1300 totálkreditre. Hümmögtem is kicsit, máris 1200-nál tartottunk. Ekkor ért oda a szerelő, aki csak annyit mutatott a kezével, hogy oké, így aztán hamarosan meg is vettem az Arrowhead–17-et 800 totálkreditért egy feltétellel: ha a tulaj egy napon belül beszerez nekünk mindent, amit egy digilistán adtam át neki.

Minél több időjárásbója

Használt kertitörpék

Zöld és barna űrhajófesték, 1000-1000 liter

Alacsony frekvenciás antennák, lehetőleg egy tonnányi

Űrhajó belső világítás fényszalagok

Fenyő illatú tusfürdő – mintegy 500 liter

A tulaj teljesen hülyének nézett minket, de azt ígérte, mindent beszerez. Arra utasítottuk, hogy szállítsa le a Dragonflyhoz, mi addig is elvisszük az Arrowheadet. A tulaj nagyon elégedett volt, hiszen sikerült eladnia a napóráját egy hülye külhoninak egy vagyonért.

Még három napunk volt. Bezárkóztunk a Dragonfly hangárjába, a fiúk dolgoztak az Arrowheaden – senki se ki, se be. Csak a tulaj érkezett meg egy nagy rakás ócskavassal és a cuccokkal, amit rendeltünk. Nagyon vigyorgott, gondolom, azon töprengett, milyen lehet az elmeállapotunk. Speciel ezen mi is gondolkodtunk, de nem volt mit tenni, szorított az idő. Az egész legénység megfeszített erővel dolgozott – kopácsolás, hegesztés, dörömbölés hallatszott ki az űrhajóból, semmi más. Még a csokólikőr sem fogyott.

Két napig ki sem dugtuk az orrunkat a hangárból, amikor a megfigyelő jelezte, hogy keresnek minket. A kormányzó futárja volt, aki a másnapi, napnyugta után egy órával rendezendő Meglepetés Fenyőpartira invitált meg minket sok szeretettel. Mi már tudtuk, hogy ez bizony meglepetés lesz a javából, bárhogy is alakul a dolog, ám a kormányzó még nem tudta. Megnyugtattam a futárt, hogy egyedül képviselem a legénységet – ha már a fenyőre váró tömeg agyontapos, csak én legyek az egyedüli áldozat, a többiek hadd ússzák meg. A futár csak biccentett, majd elhajtott. Elkezdődött az utolsó nap, mi pedig folytattuk a munkát, amilyen sebesen csak tudtuk és az ősi halászbölcsességet ismételgettük: vonulnak a halak. A lepényhal megy elöl, a reményhal meg utoljára…

Bevallom, nem sokat tudtam aludni aznap éjjel, pedig a csokólikőrt gondosan elzártam. A csapat változatlan hevességgel dolgozott, amikor napnyugta előtt egy órával megérkezett a kormányzó protolimuzinja, hogy az ünnepségre vigyen. Kétségbeesve pillantottam Levíre, aki talpig szutykosan csak egy okét mutatott nekem. Hittem neki. Még annyit tudtam a szájáról leolvasni, miközben kapitányi díszegyenruhámban a protolimuzin felé lépdeltem, hogy „minden rendben lesz, nyugi”. Mivel az űrben sem számíthattunk másra, így bíztam a legénységben, Levíben, Luisban és a többiekben, a protolimuzin pedig suhanva vitt Gamma City felé.

A kolónia apraja-nagyja már mind ott volt. A főtéren többezres tömeg állta körül a fenyőfa megszokott helyét, ahol jelenleg nem állt semmi. Az emberek barátságosan integettek, kuncogva várták a nagy meglepetést. Bevallom, majd’ összecsináltam magam, annyira féltem, de igyekeztem mosolyogni és jó arcot vágni. A kormányzó pedig hátba vágott néha, olyanokat mondva, hogy „Ugye, kapitány úr, nagy meglepetés lesz”, meg olyanokat, hogy „Hát ilyet még nem látott ez a bolygó, sőt még maga a Föld sem!” Kényszeredetten mosolyogtam, bólogattam és valóban egyetértettem vele – bárhogy is lesz, ilyet még nem látott sem a bolygó, sem a Föld.

Közben teljesen besötétedett, a rezesbanda karácsonyi dalokat kezdett játszani, a Télapó elhagyta a Naprendszert címűt, meg az Itt a karácsony az ikercsillagok árnyékábant, ami az egyik kedvencem volt akkor. A tömeg várakozással telítve halkan zsibongott. A kormányzó kényszeredetten nevetgélt, én meg vártam, hogy valami történjen – a bizonytalanság a legrosszabb dolog a világon. Az idő csak telt, a tömeg pedig elkezdett türelmetlenkedni, sőt, akadt, aki csokókat hajított felém. Valahogy az járt a fejemben, hogy ez nem épp a legjobb karácsony életemben. Még a raktárban látott kisfiú is sírt – legalábbis így tűnt nekem, amikor végignéztem a tömegen.

Ekkor hirtelen egy új fénypont jelent meg az égen. „Betlehemi csillag!” – sóhajtott fel a tömeg egy emberként, és abbahagyták az ócsárolásomat. Megbűvölve bámulták a csillagot, ami szép lassan növekedett. Nem sokkal később a szemfülesek észrevették, hogy a csillag egyenesen felénk tart. „Idejön a betlehemi csillag!” – kiáltották többen is. A tömeg csodálkozva, én megkönnyebbülten figyeltem az eseményeket. A kormányzó kérdőn nézett rám, én meg biztatóan rákacsintottam. Nemsokára a csillag a fejünk fölé ért, meghallottuk surrogó hangját (rögtön ráismertem: egy McRobinson Z340-es turbó meghajtó volt), majd a tömeg közepére, a kihagyott helyre leereszkedett egy fatörzs. Igen, egy majd’ 30 méteres barna fatörzs. Dermedt csönd támadt, ahogy a törzsből hirtelen friss, zöld ágak növekedtek ki, az ágakon csillogó gömbdíszek és télapófigurák jelentek meg, majd az egészet körbefutotta egy gyönyörű fényfüzér és az egész teret elárasztotta a fenyő össze nem téveszthető illata. Elképesztő jelenet volt, a tömeg egy emberként ordított fel és kezdett táncba. A kormányzó csak annyit kérdezett:

– Ez meg micsoda?

– A fenyő, amit kért! – böktem oda lazán. – Kormányzó úr egy szóval sem mondta, hogy az a fenyő fa legyen!

A kormányzó kérdőn nézett a szárnysegédjére, aki beleegyezően bólintott.

– Leszállítottuk a világegyetem legnagyobb műfenyőjét, kormányzó úr – mosolyogtam –, ahogy mondani tetszett, ilyet még nem látott ez a bolygó, sőt a Föld sem!

Az ezt követő néhány évben azzal szereztünk szignifikáns bevételeket, hogy Arrowhead–17-eket alakítottunk át műfenyővé. Minden kolónia át akarta élni ezt az élményt, ócskavas volt bőven, és mi sem jártunk rosszul – sikerült minden tartozást, hitelt kifizetni, sőt nyereségre is szert tettünk. Emlékszem, a huszadik Arrowhead–XT-t (így neveztük el, az XT az Xmas Tree szavakból származott) magunknak csináltuk, és amikor leszállt, csak annyit mondtunk koccintás közben: „még a legpocsékabb űrhajó is ki tud vakarni a legnagyobb szarból valahogy, csak higgy benne”. Ez egész életem egyik legfontosabb megállapítása lett a későbbiekben.