Hajónapló, Nyúl Pál második bejegyzése – Gál Soma írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az Főnök meg eddig is pihent. Mi most pihentünk meg, először és utoljára, ahogy a Nagy Esőzések beköszöntöttek a Tüzes Viharok ünnepnapján (amely immáron az Úr 2006. esztendeje óta augusztus hónap 20. napjára esik). Ilyenkor a vízibiciklis csak annyit tud tenni, hogy kiengedi a gőzt, továbbra is a partra jár, bulizni is és éjszakánként mámorban és a jéghideg vízben fürdik. A szerelmeknek vége szakad, és halat is utoljára eszünk gyros helyett. És szervusztok, drága Biciklik, talán egy évre, talán örökre, ki tudja, mit hoznak a tél kalandjai. Amikor tükör dermed a Balatonra, és százak karcolják, sebzik az öreglányt.
És ilyenkor kell elköszönni a munkatársaktól barátságoktól. Mert ahogyan a szép kapcsolatokat összekovácsolja az idő, úgy lettünk mi hárman egymás legjobbjai, a part farkasai, stég matrózai. Akár egy jól kiválasztott indiai házaspár, akik esküvőjük napján látják meg egymást a legelőször, úgy lettünk mi muszájból a legjobb barátok. Harmadik nyár, szem- és kézmozdulat, és már csúszik is le a bicikli a stégről, vagy kikötve várja a következő vendéget. A napágyak maguktól sétálnak vissza a helyükre… Na jó, ott még nem tartunk, de a kutatások továbbra is folynak.
És a vendégek is ugyanúgy a régiek, csak mi hárman idomulunk. Nincs már tehetetlen mosollyal elfordulás, nincs több kiabálás, hiszen „we gave a fuck once, that was the only one”, szóval bicikli nincsen, napijegyet nem adunk, nem kapnak semmit, elfogyott, kifogyott, kész, vége mindennek, fölfordultunk, megértették? Ping-pong labda? Az sincs! Pedig játszanánk, hogyne játszottunk volna le, egész világbajnokságokat itt nyaranta, vérre menő meccseket, ahol a győztes még csak egy sört sem kapott, a Főnököt kellett figyelnünk minden egyes pont után, ezért játszottuk annyira gyors meccseket, ami jó indok volt a visszavágóra. Hogy maga játszani akar, mert kifizette a jegyet? Tessék, itt ez a repedt labda, ilyen szélben jó lesz ez magának.
Ó, a szél, na ezt hallgassa még meg! Mert a szélről, arról tudunk mi mesélni, az itt a mi főnökasszonyunk, királynőnk, a szeretett Sissy, mert ha az parancsol a villogóknak, hogy siessenek a dolgukkal, akkor bizony nekünk is csipkednünk kell magunkat, ponyvákat és napágyakat dobálni, bicikliket rángatni és mindenre lakatokat kattintani, mert amikor a jelzés elkezdődik, akkor idő kérdése a viharig, persze ez is csak régen volt így, a hírhedt balatoni vihar, az északi balatoni vihar, ami úgy csak le a hegyek hátáról, mint falusi asszony a szaros macskára, neeem, nincs már ilyesmi, régen hálásabb tájakra vándorolt, nálunk már csak lassú, déli szelek járnak, órákig tartó másodfokkal, és ahogy vége van a nyárnak, egyre többet jönnek, vizet hoznak a tónak, és szabadnapot a munkásnak, aki ezért otthon ül a megfeneklett ágyán, és perceket számol, vagy zabot hegyez, vagy az Isten se tudja, valahogy elcseszi az időt, azután öröm felvenni a műszakot, tudja, a Szélkirálynő elvonul, maga mögött palástként a Napot húzza, és az emberek kiéhezve loholnak le a strandokra, tudja, kedves Vendég, a napon, amelyik nap a strandon négyezer vendég feküdt egymás seggében, amikor a büféknél úgy rugdalták ki az embereket, hogy leülhessen a következő turnus, amikor a kukoricásnéni táblát tett ki maga helyett, hogy „Mais, bitte, elfogyott”, akkor nálunk egy lélek sem járt, legalábbis a Főnök így panaszkodott nekünk, „nézzük csak meg, ahogy a kassza a bejáratnál milliókat csinál, nálunk meg alig egy lap telt meg kettőig, hogy mit csinálnak az emberek, mit találjon ki ő erre, neki tudnia kell”, nem akartuk, felesleges is lett volna mondani, hogy neki már mindegy, hiszen mi is kormányozunk, hagyhatja ránk a feladatokat, a kreativitás már a vérünkben csorog, és úgy fordulunk a szél felé, ahogy azt még senki sem tette a történelem folyamán, de persze, hogy nem mondtuk ezt, csak a vállunkat vontuk, és pörgettük az üzletet, a sirám alatt is vagy öt bringát adtam ki, de ki tudja már, tudja, tudod, én csak az estéig tudom megjegyezni a vendégeimet, talán csak Geci Ernőt, hiszen ilyen névre felfigyel a jó munkásember, és odavágja, hogy az édeskedvesanyukájával szórakozzon már, nem lehet akármilyen nevet a papírra írni, és arra a szégyenre is emlékezik, mikor a vendég csendben megfordul, és felajánlja, hogy akár az igazolványait is megmutatja, hát ilyen esetet nem lehet elfelejteni, de minden más embert szépen kitörlünk, az Oszkár például nem ilyen, hát a pincér a pizzériában, tudod, ő a hipermnéziás, nem tudod, az micsoda, hát persze, hiszen alig pár ember él így a Földön, talán négy, de nem emlékszem, na, Oszkár viszont emlékezne, mert ő mindenre emlékszik, de tényleg mindenre, mi pedig minden nap végén elsoroltatjuk vele a vendégeit (akiknek nevét megkérdezte, azt is), minden rendelést, az összes törött poharat, ez a mi játékunk vele, és csodáljuk, mert persze mi akkor már semmire sem emlékszünk a napunkból, de Oszkár emlékezne minden strandoló hülyeségére, amiből én csak párat tudok már mesélni, amikor a gyerekek kajakokat válogattak, és mi az anyjukat ajánlottuk nekik választásra, mikor az osztrákiába szakadt hazánklánya megkérdezte, hogy „miként fogják tudni az óra lejártát, talán van egy csengő a bicikliben?” , vagy mikor egy másik osztrákot küldtünk el szebb tájakra, szebb napokra, és ő mindezt magyarul köszönte meg, de mind közül talán a legszebb történet a hollandé, aki kétségbeesetten sietett hozzám, holtra vált az arca, próbált magyarázni, de az angolja megakadt a nyelvén a félelemtől, csak nagy nehezen tudja kinyögni, hogy „there’s a snake in the water, take it out quickly, before it kills somebody”, és mit tud ilyenkor az istenadta vízibiciklis tenni, mint röhög, folynak a könnyei a turistától, aki azt hiszi, túlságosan keletre érkezett, és folynak a könnyei attól, hogy sehogy sem tudja elmagyarázni ennek a szerencsétlennek a siklók történetét, kínjában inkább csak annyit ígér, hogy fizet a kedves vendégnek, ha bárki kígyóharapásba hal bele ma, és hogy ez igazából a vízimentősök dolga, a magyar baywatchoké, viccelődik, de hiába, hiszen a mellszőr már rég kiment a divatból, pláne az életmentés, túl sok zsír rakódott már ahhoz az izmokra, csak napozás és pihenés fér már a programokba, vagy, talán mégsem, asszem mégiscsak volt egy eset, azóta is kiráz a hideg, ahogy kiabálásra lépek ki a házból, fejemben még a nap könyvelése, de arra, hogy „eltűnt valaki a vízben” csak elfog a kíváncsiság, és olyan látványt mindenkinek kívánok egyszer, amit az nyújt, ahogy százötven ember áll kéz a kézben, két csatárláncban a vízben, minden fürdőző, még nagyobb gyerekek is, és együtt tapossák, rugdalják az iszapot a hulla után, két szonárhajó, két vitorlás, már a búvárokat fontolgatják, mikor két és fél óra múltán a sokat keresett Szabó Péter előtántorog, és azóta sem tudjuk, hogy még ha részegen is, de hogyan lehet ennyi időt feküdni a parkolóban, mert még ha a trafikban töltötte volna, hát Istenem, ott elrepül az idő, ahogy az ember a sorsjegyet kaparja, rákacsint a kétésfélmilliós nyeremény, de kacagva elszalad, rossz ribanc, nem is reménykedve, hanem haraggal veszi üldözőbe az ember gyereke, újabb sorsjegyeket vásárolva, mert pénz, az pénz az kell, a boldogsághoz, az élethez, az életben maradáshoz, vagy pénz kell a vízibiciklire, talán arra költenénk még az ilyen nyereményt is, megterveztük, az Adria melyik szigetén nyitnánk meg a bizniszünket, kis tengerparti házzal, csak a legjobb vendégekkel, és csak mosolygunk és szedjük a pénzt, ahogy dolgoznak nekünk a horvát diákok, néha egy körre mi is kimegyünk, csak hogy a vendégek lássák tükröződni a gondtalan mosolyunkat abban a valóban kristálytiszta vízben, és akkor megirigyelnek minket, és annyian akarják majd ugyanezt a szép érzést megismételni, hogy annyi biciklink nem is lesz, de csak mosolyog ezen a tömött zsebünk, ez már beleégett a memóriánkba, mindehhez már csak a lottó, vagy a sorsjegy, vagy az anyámkínnya kéne.
De most, Kedvesem, most nem tudok neked az életről mesélni, csak az esőről. Az esőfüggönyről, ami mögött valami szürke szárazföld látszik már szeptemberben. Ahogy mi, úgy zárt be a part is, egyik napról a másikra radírozták le a turistákat a gyepről és a polifoamokról, alusznak, máma már nem úsznak tovább, és a dolgozó is aluszik, nem érdekli már az utószezon kihasználója, annyit tud csak reagálni félálomban, hogy az augusztus a Balatonon olyan, mint a viccben az ország.
Az utolsó vendég kösse ki maga után a biciklit.
(T.E. vagy az ihlető)
