Majd a DPS hazavisz – kiáltja Hüvös Lajos egyik munkatársának, aki a fesztivál utolsó napjának vége felé, bejelenti, elmenne most már néhány rozéfröccsre, lassan vége a napnak meg a fesztiválnak. (Kémeri Attila riportja és fotója)
A Dr. Farkasinszky Terézia Ifjúsági Drog Centrum sátrában ülünk alkonyattájt a SZIN civil falujában egy babzsákon, előttünk a gyepen két-háromtucatnyi fiatalember és lány mindenféle zsonglőreszközökkel próbálkozik, néhányuknak egész jól megy, nyilván, nem most próbálkoznak először. A drogambi operatív feladatai mellett szabadidős tevékenységeket is kínál, zenei, kulturális programok, és zsonglőrklub várja a függőben lévőket és a függetleneket is. Hüvöstől megtudom, a DPS, amivel viccelődött, a drogcentrum „parti kommandója” – a Déli Parti Szerviz – egy fiatal szakemberekből és aktivistákból álló néhány fős csapat, a súlyosabbnak ígérkező bulinapokon végigjárják a helyszíneket, felmérik a terepet, s ha nagyon szétcsapott, esetleg már veszélyhelyzetben lévő bulizót találnak, akkor ott helyben ellátják, ásványvízzel itatják, felmérik az állapotát, hazaviszik, szükség esetén orvosi segítséget hívnak. A drogambisok előtt meglátogattuk még a Móra Ferenc Múzeum standját is, ahol utolsó vendégként még homokozhattunk egyet a régészeti homokládában, kaptunk vicces kultúrsörcimkét, meg híres bölcseletpecsétet is. Czabarka Zsuzsanna és Rostás Mónika elmesélték, hogy nemcsak a múzeumi stand látogatói, hanem ők is nagyon jól érezték magukat a SZIN-es négy napon. A múzeum ősember kiállításához kreatív játékokat, lapos köveken gyakorolt barlangrajz tanfolyamot rögtönöztek, de belekóstolhattak a tárgyrestaurálásba vagy beülhettek az Örkény olvasósarokba is az idelátogatók.
A pakolászó, hazafelé tendáló civliket hátrahagyva belevetettük magunkat a SZIN általunk eddig minden évben elkerült helyszínébe, aláereszkedtünk a medence színpad terébe. A partfürdő enyhén lejtős egykori főmedencéje az idén nem zúzda helyszínként, hanem inkább az underground bugyrának bizonyult. Fél nyolc után nem sokkal a billentyűk, húrok és hangszálak közé csapott a Sardinelli. Az első szám végére épp annyira telt meg a medence tere, hogy kényelmesen lehetett táncizni, ugrabugrálni és sétálgatni. A hangosítás épp annyira nyomta, hogy az élvezhető hangerő mellett kissé emelt hangon beszélgetni is lehetett, respekt érte Völgyesi Miki és Zsivkovits Ákos! Amikor a szegediek férfibe oltott szittya Kisserzsije, Szikkadt Jani szatymazi néger orgánumával elterítette a fejek fölött az One day című Sardinelli himnuszt, akkor már láb nem maradt nyugton, az életteli, kicsit elszállós trance-goa futamok tökéletesen beleillettek a szombat esti naplement utáni Tisza-part fílingbe. Sardinelliék pszichedelik-tortájára ugyanott a medencében a Korai Öröm kente a tortakrémet és habot. Mondtuk is, hogy lám, itt minden körbe ér, hiszen alig hagytuk hátra a múzeumosok ősemberes helyszínét, már is nyakunkba zúdultak a pesti, jobb híján alternatívként emlegetett vonal egyik legzabolázatlanabb csapatának ősközösségi, elementáris ritmusokkal felhevített poszt-rock futamai. Múltról és jövőről jelen időben, vagy inkább időtlenül mesélt füleinknek ez a fésületlenül is bájos, örömzenélésben érlelt, örök kamasz ambient-tudatos fiúzenekar.
Az idei SZIN sokkal szellősebb, átjárható, tömegmentes és amolyan kisvárosi, vidékies volt. Tizedannyi színes, villogó fényinstalláció, tizedannyi promóciós csics-parádé, vagy fele annyi látogató, mint tavaly. Sértődés ne essék, a mi tatás ritmusunknak ez bejött, de mint város-imázs, és mint tizen- és huszonéveseket célzó, nevében is a feltörekvő, alakulófélben lévő korosztályt célzó fesztivál – ennek a városnak szerintünk ez kevés. No, de rutinos szórakozógépek lévén, mi ezt hasznunkra fordítottuk, könnyű szerrel ingáztunk a helyszínek közt, az egyik back stage mögött egy vigyorgós is körbement (persze, majd hülyék lennénk leírni, melyik csapatnál volt ez), a hosszabb sorállásokat megúszva vásároltunk a 300 forintos csapolt sörből. A medencétől sietős léptekkel másfél perc alatt értünk át a kíséretünkben lévő ifjú hölgy terminológusában össznépi, hivatalosan összművészeti sátorhoz. Beférni nem lehetett, sem a Fabula Rasa-ra, sem utána a Szabó Balázs Bandájára. Mára mindkettőnek széles és feltétlen rajongótábora épült ki, akiknek egy része itt tombolt ezen a szombaton Szegeden.
A Supernem a jóval méretesebb, s számunkra kissé taszító hangulatú Jate Klub Stage fedett műanyaghangárjában nyomta, persze ép lábbal ide sem lehetett beférni, a hátul nyitott kijáratnál parkoltunk le, s düllöngéltünk a tudományos fantasztikusként önmeghatározott, nekünk kissé nehezen felfekvő zenére. Talán majd legközelebb közelebb megyünk, aláfekszünk, vagy rácuppanunk, fene tudja, hogyan kéne őket megfogni, a társaságunkban lévő hölgyek váltig állították, ez kurvajó. Hát legyen, ezt is tolmácsoljuk. Tervbe volt még véve, hogy hajnalban beletoppantunk a helyi vonós bandák – a Korinda, a Tisza Banda és a Rézhúros Zenekar közös táncházába –, de összefutottunk egy régi baráttal, aki külföldön él és majd harminc éve nem láttuk, s mint az jó fesztiválozókhoz illik a további összhangzattani élményeket felváltotta a műanyag sörös korsó távcipelési és feles pohár egyensúlyozási feladatok abszolválása. Kamaszkorunk régi nyarait emlegettük, hogyan, hányszor, melyik parkban és miért szaladgáltunk évtizedekkel korábbi nyarakon a szegedi éjszakában a vidám fiatalokra vadászó rendőrök elől. Valaki előállt azzal, hogy reggel majd menjünk fel hozzá szalonnás rántottázni, esetleg a garázsboltban vehetnénk majd néhány sört, van tévé is. Mi ennek már nem mertünk nekifutni, elköszöntünk, s nem jött értünk a DPS sem. Jó reggelt!
