Minden napszakban futottam már, legkésőbb este tízig. Idefelé jövet megszámoltam a díszeket, csodáltam a rovátkált, szürke öntöttvas lanternatestekre erotikusan ráhajló kimérákat. (Röhrig Eszter írása a Test a lelke mindennek című Librarius-esten hangzott el az RS 9 Színházban.)
Tavasztól őszig nem jó futni a szigeten. Elolvad a hó, melegedik az idő, levelek, majd virágok jelennek meg a fákon, biciklisták, szabadjára engedett kutyák, sétálók és a limbóhintók is az ötven centiméter széles futópályán érzik jól magukat. A szigetet körbeölelő barnásvörös gumisáv selejtes tornacipőkből készült, kizárólag futók számára. Onnan tudom, hogy itt-ott fehér körpecsétet látok, benne kerékpár- és gyalogos-ábrázolás, áthúzott vonallal. Ezt a tilalmat jó lenne feloldani, kevesebb lenne a dühöngés, az én dühöngésem, amikor nem pusztán futótársaimat vagyok kénytelen kerülgetni a keskeny, ruganyos felületen.
Az idő és az igénybevétel szinte teljesen átalakította a pályát. Repedések, szakadások, lyukak, bemélyedések, kipúposodások keletkeztek rajta, itt-ott métereken át hiányos a gumiszőnyeg, csak az alapozás, a kavicsos bitumenréteg tartja még úgy-ahogy magát, és minden újabb jelenséget ajánlatos figyelemmel követni, hogy futás közben ne legyen botlás vagy lábtörés. Minden tizedik méteren található egy-egy régi időket idéző, míves kovácsoltvas szemetes kosár, nehezen mozdítható, masszív foglalatban. De mintha megsokszorozódott volna az idelátogatók szemetelési kedve, mert még több McDonald’s-os göngyöleget, kemény, összegyűrhetetlen pizzás kartont hajítanak el a szemétkosarak közötti szabad térségben. Nemcsak esznek, isznak is az ide sétálók, és a boros-, pezsgőspalackokat csakis szilánkosra zúzott állapotban szeretik hátrahagyni.
Végigkísértem a Margit híd felújítását, hallgattam a híd bejáratát, pontosabban az építőanyagokat óvó őrző-védőnek átképzett egykori boncmester előadását a sziget összesen hetvennégy hajléktalanjáról. A hidat felavatták, azóta a négyes-hatos sínpályája éles kanyart vesz a hídi megálló előtt, a fékezés meg egymásra dönt ülőt, állót, kapaszkodót egyaránt.
Minden napszakban futottam már, legkésőbb este tízig. Idefelé jövet megszámoltam a díszeket, csodáltam a rovátkált, szürke öntöttvas lanternatestekre erotikusan ráhajló kimérákat. Megállapítottam, hogy a pufira faragott Szent István-koronákból legalább két tucatot helyeztek el, még a mellvédekre is jutott belőlük, és észrevettem azt is, hogy a koronakereszteket le-letördelték, főleg a szigeti bejárónál. Elképzelem a hidat tengerészkékben, az volt az eredeti színe, de karbantartási okokból inkább piszkos okkersárga színűre festették. Nem gondolok sem Arany Jánosra, sem Molnár Ferencre, de még Szép Ernőre sem, főleg akkor nem, amikor az első kilométer vége után az állatkert kerítéséhez érek, ahol szó nincs madárcsicsergésről. Gólyák reszelős hangú kelepelése hallatszik ki onnan néha, a többi állat néma. Olykor télen látok vén gólyákat a pályán, valahogy kiszöknek, nem is tudom, hogyan, repülni nem tudnak, bicegve téblábolnak, talán várják, hogy visszavigyék őket a helyükre. A második kilométernél kezdődik az izzadás és szaporodik a növényzet, a májusra szépen kigömbölyödő orgonabokrok illatos, halványlila, de satnya virágokat szülnek. Nemre, korra, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül, jönnek, jönnek a virágszedők, akik otthonuk díszítésére vagy eladásra viszik a szigeti orgonát. Kinek mennyi az igénye, cébéás szatyrokkal, mások nagy csíkos táskákkal érkeznek. Levelestül, nemritkán ágastul markolnak a bokrok testébe.
Erőt merítek a Margit-romok előtt, aztán kicsit lassítok, hátha a második kilométert jelző feliratnál, ott, ahol egy kis tisztás öblösödik ki a bokrok között, meglátom őt, a padon. Szőnyi István megfeketedett mészkő mellszobra előtt szokott ülni. A mester nem is festhette másnak a Kerti padot. Sajnos a futás miatt nem vehetem tüzetesen szemügyre őt. Ősz haja zilált, kontyba tűzve, szindbádos-daykamargitos. Pasztell, virágmintás, könnyű nyári ruhában ül a padon, szeme behunyva. Lábánál macskák és tejes tálkák. Öreg ez a macskás nő. A ruhaderék minden gombja kinyitva. A melltartója fekete, amelyből egészen a bimbóig buggyan elő a melle, közszemlére téve. A nő mindenhol ráncos, de a mell szép és dús. Közömbösen futnak előtte el a lábak.
A szigetfordulónál ritkul a tömeg, egyre kevesebb a sétáló és a babakocsival futó kismama. Átérek a budai oldalra, lejteni kezd a sziget és eltűnik a pesti képeslap-szépség, a Dunának ezen a partján monotonok a házsorok. Az óriáscsúszdát már nagyon várom, ott lesz kiírva, hogy négy kilométer. Fáradok, számolom a távot, úgy érzem, elfogyott az erőm. Évek óta a négy és fél kilométeres jelzésnél ér a krízis. Rendszeresen a Hajós Alfréd uszodából hallatszó vízcsobbanás, a konyhából kicsapó ételszag, a gépház morajlása adnak újra erőt és löknek vissza a küzdelembe. A végén túllépem a kötelező öt kilométert, és a pontos időt meg a napi hőmérsékletet öntörvényűen jelző, Margitszigeti Atlétikai Centrum feliratú finiskapunál állok le, a teniszpályák előtt. A kaputól rögtön balra a hal-hüllőfej formájú öntöttvas kútfőből pumpálhatok magamnak hűs szigeti forrásvizet.
Itt nem érhet véget futásom, jövök rá hetek múlva, amikor kiöntött a Duna, és a Sziget futópályástul a víz alá került. Vártam az apadást, s hosszúnak tűnt az idő, mely nem hozott változást. Egy véletlen segített a megoldáshoz. Az utcánk végében található szelektív hulladékgyűjtő felé haladtam egy éjjel, hogy az üres borosüvegek környezettudatos megsemmisítőbe kerülhessenek, és akkor megpillantottam a futópályát. Korábban figyelemre sem méltattam. Még hogy a focipálya körül körbe-körbe futkorásszam, mint egy egér az inkubátorban… Most a szükség rávitt, hogy szemügyre vegyem a terepet. Nem akartam több időt kihagyni, túl régóta nem futottam. Közben egy barátom tanácsára elolvastam Murakami Haruki könyvét. Igazság szerint Haruki leszoktatott a futásról, mint sporttevékenységről. Ezen a másik futópályán már Haruki tanítását követve igyekeztem újraépíteni azt a korábban indulatokkal és szenvedéllyel űzött testmozgást, amit közönséges szóval futásnak nevezünk. A pálya reggel hattól éjjel tizenegyig van nyitva, tökéletes a gumiszőnyeg, szinte sosincs itt más rajtam kívül. Egy kör kétszáznegyven méter, és hogy a szigetkör-távot elérjem, huszonkétszer kell fordulni. Eleinte elvétem a számolást. Igen, elvétem, nem figyelek még eléggé magamra. Nem figyelek a belső történésekre, a monoton egyformaságra. Abban és csak abban lehet és szükséges elmélyedni.
Az éj leszállta után bekapcsolják a reflektorfényeket. A magas acélsodronnyal és hálóval védett focipályát kerülgetve rovom a köröket. A focizók kiabálnak, káromkodnak, korosztályonként változó a minduntalan ismétlődő, mintegy háromszavas szókészlet. A téglavörös gumicsíkra vetődik árnyékom. Senki és semmi nem zavarja magányomat. Megpróbálom értelmezni Murakami Haruki mondatát: „Az igazi értékeket pedig gyakran csak kevéssé hatékony tevékenységeken keresztül lehet megszerezni.” A semmi melankóliáját tanulom tőle, azt, hogy ide, a semmihez, a kiindulóponthoz kemény munkával, testünk és kitartásunk szüntelen próbára tevésével lehet eljutni.
Murakami Haruki könyvei kedvezményes áron:
