Nemrég gyerekkori életem helyszínére tévedtem, és megéreztem a fű jellegzetes illatát. A lankás mező és a rétek fűszeres szaga csak arra a helyre jellemző, csak ott keveredik így. (Csanda Mária Körtemuzsika című blogja)
Hol éljünk? A válasz egyértelmű azoknak, akik életüket jórészt ugyanazon a helyen töltik. Kant, a jeles filozófus ki sem mozdult Königsbergből, ott írta meg teljes életművét. Johann Sebastian Bach, a barokk zene nagy alakja legfeljebb egy új állás, vagy híres orgonamester kedvéért hagyta el aktuális lakhelyét, akkor is csak hazai német vidéken járt. Híres kortársa, Georg Friedrich Händel épp ellenkezőleg, sokat utazott, néhány évig Itáliában élt különböző városokban, végül Angliában telepedett le, hogy német létére az angolok királyi zeneszerzője legyen.
Filozófus-költő ismerősöm nemrég arról írt, elköltözne, de még nem tudja, hová, másik író barátom tízévente új életet kezd, amikor merőben más vidéket választ környezetül, mint az előző volt. Mi késztet bennünket vándorlásra, mi maradásra? Fiatalon űz a kalandvágy: „mert az embert vágyai vezérlik”, ahogy múlik az idő, megtart a „nehézkedés”, a fa, amit ültettünk, a ház, amit építettünk.
Nemrég gyerekkori életem helyszínére tévedtem, és megéreztem a fű jellegzetes illatát. A lankás mező és a rétek fűszeres szaga csak arra a helyre jellemző, csak ott keveredik így. De már nem az otthonom, a múlt helyszíne. Ahol ember és táj körülölel, – fogalmaztam meg magamban – azon a helyen szeretünk élni. A múltbéli tájban múltbéli emberek élnek, jelenem s jövőm már másokhoz köt. De nem érzem azt sem, mindig itt akarok már élni, ahol a jelenben. Az emberek idekötnek, a városi táj nem. Ha egyszer összetalálkozik a kettő, emberek és táj ölelése, tudom, ott maradok.
A múlt század elején Európa felfedezte az egzotikus kultúrákat, természetközeli népek életmódját tanulmányozta, hogy a civilizációs tudat számára már elfeledett, régi tapasztaláshoz jusson. Ekkor értékelődött fel a népi kultúra, s ennek részeként a népzene, a népdalok, mint az ilyen, ősi tudásról hírt adó művészet. A Kárpát-medence népdalait gyűjtő Bartóktól a Négy szlovák népdal című feldolgozást választottam, amit nemrég énekeltem is egy baráti társaságból lett kórussal. A felvételen ezeket a népdalokat énekli el egy fiatal szólista, előadásában különösen jól érezhető a dalok természetessége, a „havasi” levegő. A második, jókedvű nóta kezdődik e szöveggel: „Havasi legelőn,/ Virágos nagy mezőn/Olyan jót aludtam,/ Az ágyban sem jobban.”
Minden könyvre találsz kedvezményt,
ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:
