Az asszonyok dala messze sodródott tőle, mintha sűrű ködfalon túl szólna tovább. – [Böszörményi Gyula írása]
Lél alig vonta magára a takarót, máris érezte az álom puha karjának ölelését. Azért még jó asszonyként odaügyelt a jurta közepén apró lángokat vető őrtűzre. A gyönge fényben látta fiát, Borzát, s szegény leánykáját, Semlyét. Mellette ura, Ursur másik oldalára fordult, esetlen szavakat mordulva holmi elkeveredett íjhúrokról.
Vége a munkától terhelt napnak, lehet immár pihenni. Lél lehunyta szemét…
…s már nyitotta is azt, bár a lombokon átcsillanó napfény könnyet csalt belé. De épp úgy könnyet csalt szemébe a kacagás is, hisz körülötte az asszonytársak szája be nem állt. Egymást lefőzve mesélték, hogy az ő „nagy, komoly” férjeik időnként mennyire „ostobácska kisfiúk”. Főleg, ha több kumiszt pusztítanak, mint ildomos.
– Az én bolondos Burjám fogta a fiacskánk fakardját, s azzal indult volna küzdeni. Hála Lélekúrnak, már az itatónál a ganéjba hasalt, s ott is aludt pirkadatig.
Újra kacagás töltötte be a lombok alját, elnyomva még a Vérkő locsogását is. Mert ott térdepeltek a nők, hol a folyó kanyarodott, s öblének csendes vizében mosták ruháikat. Lél jobbján egyre fogyott a jurtából előcipelt szennyes, balján pedig növekedett a tiszta göncök halma. Valaki az asszonyok közül énekelni kezdett, mert épp nem akadt új történet a „böhöm”, de szeretett férfiakról. A dalt sorra felvették más, jó hangú asszonyok is.
Lél két keze váratlanul megakadt mozdulat közben. Épp az utolsó ruhát vette fel, s csak most látta meg, hogy érkezéskor szennyesét mire tette. Öreg, mohos farönk volt az, melynek testébe itt-ott már mélyen belemart a korhadás. Nem lehetett nagyobb egy három tavaszt megélt gyermeknél, s félig beleágyazódott a part puha talajába. Lél nem értette, miért borzolja lelkét a rönk látványa, de mellére a bánat sziklája hengeredett. Az asszonyok dala messze sodródott tőle, mintha sűrű ködfalon túl szólna tovább. S ekkor a mohos rönk szavakat küldött Lél felé:
– Én vagyok, anyám!
Az asszony ugrott volna, de a félelem béklyózta tagjait. Nem volt jelen, mikor Semlye, az ő szemefénye lezuhant a partoldalról, de később társnői mesélték, hogy a bajnak egy alattomosan billenő rönk volt az oka.
Csak ez a rönk lehetett!
– Figyelj a szavamra, anyám, mert tudnod kell…
Váratlan eloszlott a süket köd, ami távol tartotta Léltől az asszonyok dalát. Fülébe hasítottak a hangok, de mindjárt el is hallgattak, hogy helyükbe rikácsoló jajveszékelés törjön.
– Lél, aranyvirág, te szegény! – a falu irányából folyóhoz futó ösvényen ismeretlen vénasszony trappolt. Két szárazkóró karját az égre rázta, rongyai szárnyakként lebbentek csontsovány alakja körül. Vénségtől szürkült haja őrültek módján kusza volt, ráncai vadonjában eszelős, bíborparázs tekintet villogott.
– Lél, a férjed…! Lél, a fiad…! – üvöltötte fogatlan szájával a banya, s lerohant a meredek partoldalon. – Szikra pattant a tűzhelyedről, és a jurtátok hamarabb kapott lángra, mint ahogy a kancából kicsusszan a csikaja!
Lél érezte, amint egész teste megdermed a rémülettől. Semlye tehetetlen, rossz álomban hever a jurtában!
– Családod emberei látták a bajt, szegény Lél – hörgött az ismeretlen vénasszony. Ahogy előadta, mi történt, körötte néhány nő félelmében nyüszíteni kezdett. – Előbb Ursur rontott be a jurtába, de ki nem jött. Aztán fiad, Borza merítkezett a füstbe, hogy apját és kishúgát mentse, de… Jaj, árva Lél! A jurtátok önmagába roskadt, s a lángok élve senkit ki nem adtak!
Lél dermedtsége elmúlt. Talpra ugrott, és asszonytársaitól kísérve rohant a falu felé.
A Vérkő partja hirtelen elcsendesült. Nem maradt ott más, csupán a bíborparázs tekintetű vénasszony. Ő akkor lehajolt, s medvéhez illő erővel kiemelte földágyából a mohos rönköt.
– Te átkozott! – súgta a korhadó. A banya azonban ügyet sem vetett a szavára. Kacsos kezével meglendítette a rönköt, ami tehetetlenül repült a folyó közepéig, s ott nagyot csobbanva elmerült, hogy azután a felszínre törve elbucskázzon a vadon mélyére.
Közben az asszonyok elérték a falut, de szemüket már az erdőszélen könnyesre marta a keserű füst. Lél könnyei is hulltak, amint bokáig gázolt egykori otthona, s családja forró hamvaiban. Majd térdre esett ott, hol Semlye fekhelyét sejtette, és mérgező füstöt nyelve Égiúr után…
…kiáltva riadt meg fekhelyén. Melle zihált, testét ragacsos verejték borította. Megtapintotta Ursur hátát, majd a hunyó parázs fényében Semlye és Borza békésen szunnyadó alakját szemlélte. Lél asszonyi szíve lassan nyugodott csak meg, de pirkadatig már szemernyit sem tudott aludni.
folytatása következik
Kép: Gladis
Könyvek a látható és láthatatlan világmindenségről az Írók Boltjában
