A’ zsidók a’ hizó ludakat setét, tsendes helyen lepedőben felkötik, a’ mellyen a’ lúd faránál egy lyuk is van a’ ganajnak kihulllására hagyva; külömben fülöket viasszal bedukják, és szemeiket kiszúrják. Adamik Lajos Lila gőz blogja.
Mielőtt lezárnánk sommás történeti áttekintésünket, és rátérnénk a libamáj konyhai felhasználásában kínálkozó lehetőségek számbavételére, szólnunk kell még a téma napjainkra megkerülhetetlenné vált aspektusáról. E ebben ismét csak egy valamivel régebbi, 19. századi francia dokumentum lesz a segítségünkre.
Azt gondolhatnánk, hogy az állatvédelem, mint a szociáldemokrácia, az emancipáció vagy a szerelemparádé, mindenestül modern jelenség, és eleink a táplálékul nevelt jószágok lelki-testi békéjét – felsőbbrendűségük non-chalance tudatában – évezredeken át aggály nélkül alárendelték önös céljaiknak, így az élvezetek gátlástalan hajszolásának. Nyilván volt ez is, de a múltban sem csak ez volt. Nemde a dzsáinisták már évezredek óta szűrve isszák a vizet, hogy ne pusztítsák el a benne lubickoló parányi élőlényeket; és mit olvasunk, ha felütjük a 19. századi francia gasztroirodalom klasszikusát, Alexandre Dumas Konyhaművészeti nagyszótárát, és megkeressük benne a „foie gras” szócikket? A hízott máj ditirambikus dicséretét, ömlengő himnuszát, nacionál-patetikus magasztalását? Egy frászt:
„A strasbourg-i libamáj híres arról, hogy belőle készül a pástétomok királya. Az eljárás, mellyel a hízott májat nyerik, lényegében abból áll, hogy a libákat hizlalják, és ily mód e szervük megnagyobbodását érik el. A strasbourg-i libahízlalók által kezelt libák mája természetes méretének tíz-tizenkétszeresére is megnő. E cél érdekében olyan hallatlan kínzásoknak vetik alá e jószágokat, amilyeneket még az első keresztényekre sem alkalmaztak: hogy a mozgás ne akadályozza hízásukat, lábukat deszkára szögezik; hogy a külvilág ne terelje el figyelmüket, kiszúrják a szemüket; dióval tömik őket, inni viszont egyáltalán nem adnak nekik, üvöltsenek bárhogyan a kíntól, melyet a szomjúság okoz nekik.”1
Jottányival sem kíméletesebb a módszer, melyről Nagyváthy János Zala vármegyei táblabíró szemrebbenés nélkül számol be 1820-ban közreadott Magyar házi gazdaasszonyában:
„ A’ zsidók a’ hizó ludakat setét, tsendes helyen lepedőben felkötik, a’ mellyen a’ lúd faránál egy lyuk is van a’ ganajnak kihulllására hagyva; külömben fülöket viasszal bedukják, és szemeiket kiszúrják. Sokan az árpamáltzot megdarálják, és megvizezve háromszor adják napjában a’ hizó ludnak, és a’ vizes edénybe éles fövenyet is kevernek, a’ melly az emésztést nagyon segíti. Más zsidó-asszonyok pedig azokat fölt sárgarépából, vagy kolompárból, és megmáltzozott árpadaráltból, vagy kukoritza lisztből tsinált golyóbisokkal duggatják. Hogy a’ lúdnak a’ májja annál nagyobb legyen, antimonium crudumot törnek, és minden negyed nap, egy késhegynit kevernek minden lúdnak az ételébe.”
Dumas föntebbi sorai után Courchamps grófot idézi, aki a strasbourg-i ludak nevében ilyen szavakkal intézett petíciót a francia parlament felsőházához:
„Ó jaj! Mit tettünk mi, szerencsétlen madarak? Megvakítanak, megsüketítenek, kínoznak bennünket. Mit szólnátok, nemes pairek, ha benneteket megennének, ha levágnák szárnyaitokat, melyekkel oly magasra repültök, ha lemezekre kötöznének, és odaszögeznék a lábatokat; végül kiszúrnák a szemeteket, hogy aztán májatokat támadják, mint Prométeuszét a keselyű?”2
A gróf költőien megfogalmazott petíciója a felsőházban persze, mint Dumas szomorúan konstatálja, süket fülekre és érzéketlen szívekre talált.
Ma ilyen kegyetlenségekre, hál’ Istennek, gondolnunk sem kell, sok országban eleve törvény tiltja a szárnyastömést, Kaliforniában pedig 2010-ben már az így nyert libamáj forgalmazását is betiltották. A világ hízottmáj-termésének nyolcvan százalékát adó Franciaország3 nyolc legnagyobb szakcége 1996-ban aláírta a „Jó gyakorlat kartájá”-t, amely egyforma gondot fordít a lehető legállatbarátabb gazdálkodásra, vagyis az állatok jólétére és a fogyasztók maximális biztonságára. Komoly tudományos tanulmányok igyekeznek alátámasztani a hipotézist, mely szerint a „kíméletes” tömés nem hogy fájdalmat nem okoz a jószágoknak, de igazában ellenükre sincs – az így hízlalt jószágok semminemű stresszreakciót nem mutatnak tömőik-gondozóik iránt és így tovább.4
