Édesapánk immár tudott puskinul. – válogatás egy ex-rádióriporter emlékcserepeiből
095 Telihold
Nyári telihold volt. Szinte sütött. Összehegesztette a két várost. Hol volt már/még a Híd?
Szomorú fröccsökkel mórikáltunk a strandon: Andris, Ákos, Sanyi, én, meg Pépé. Velünk volt Pépé lánya is. Illetve nem volt velünk. Bogi a medencében volt. Elébb ugrott néhány mutatós fejest, majd átgyorsozta párszor a medencét, aztán pillangóba fogott. Két csapás között derékig emelkedett ki. Minden karcsapása Pépének kiabált, de Pépé juszt sem vette észre a nagylányát. Sok-sok hossz után Bogi kifulladt. Akkor még jó kondiban voltam, kiemeltem a medencéből, és teljes testemmel megöleltem. Bogis lett a szandálom, a nadrágom, az ingem. Csak Pépé nem lett Bogis. Épp valamit mesélt Andrisnak, Ákosnak, Sanyinak. Bogi szeme villant. Berántott a medencébe. Rajtam röhögött az esztergomi telihold. Kilencvennyolcat írtunk. Pépé kétezer egyben meghalt. Még negyvenhét sem volt. Azóta Bogi hol Berlinben, hol Párizsban. Egy ideje nem keres. Harminc lesz májusban.
096 Munkafegyelem
Klári (nevezzük így) még csak tizenhat múlt, de már szép reményekkel járta a hatodik osztályt – másodszor. Egy délelőtt, fél tizenegy körül valaki bejelentkezett Klári munkatársánál, hogy „most lenne aktuális”. A munkatárs kicsit kotort a zsebében a százasok után, aztán – fejből tudta a számot! – hívta az iskolát. Két papírzsebkendőt tett a szája elé, úgy mondta: „A ziskolába bomba let helyezve. Húsz perc múva robban. NA, azé’ mondom!” A pézsével – biztos, ami biztos – letörölte a kagylót, majd rákacsintott az üzletfélre: „Dzsaszteminit.” A hatszáz menten kizavart iskolás egyike Klári volt. A munkatársa integetett neki. Ott állt az üzletfél mellette. Még harminc perc, s a szolgáltatás panaszmentesen perfektuálódott.
097 Örkény100
Egy feltűnően csinos és nagyon fiatal asszony elhatározta, hogy ötvenötödik születésnapján (1967 koratavasza) monogramos zsebkendőkkel lepi meg a férjét. Bár még hiánygazdálkodás volt, egy erzsébetvárosi textilesnél mégis talált gyönyörű batiszt anyagot. A hímző firmáját már régen megjegyezte. Futott is a boltba. Csak a határidő dolgában alkudozott – április negyedikére (sajátos véletlen) kell a féltucat zsebkendő. Távozta után a hímző hölgy – már régen nem baronesse – újra el-elnézegette a két betűt: Ö.I. Ö.I. Ö.I. Micsoda egy név lehet ez…
098 Iskola
Azt hittem, páncélozott már a testem, s tán a lelkem is. Petár mégis megkaristolt. Nem tudtam, rá haragszom-e jobban, avagy magamra. Dühösen havazott. Nekivadultan.
099 Puskin
Szót sem értett belőle. Tán valami irodalmárból lett láger-tiszt tanította neki. Puskint Pesten ugyanis nem tanították, hát csak hallgatta az orosz szavakat. Pontosabban: beitta azokat. „Szmerty i gyévoska – Gyévuska i szmerty”. Aki látta, német tisztnek vélte: 184 magas volt, majdnem szőke, acél szemű. Sóhajtott, s belekezdett. Puskin szavai szóltak a száján egy gyévuskáról, aki Pesten várja, s a százszor megúszott halálról. Nem tudta, mit deklamál. A nem értett szavak csalinkáztak a csöndben.
Amiként tanullta – hisz otthon mondott már JA verseket is – a végén tétován meghajolt. Csönd. Sok csönd. Bántóan sok. Azután egyszer csak fölszomorúz, megéled, majd már-már üvölt, harsog, tombol a taps. Ő csak áll elveszetten: Édesapánk immár tudott puskinul.
FOTÓ: Tom’s Antique
Könyvek a médiáról az Írók Boltjából:
