Gyerekkoromban volt egy mágikus hálózsákom. Nem olyasféle vízhatatlan, múmia formájú, mint a ma használatosak: talán a hetvenes évekből maradt itt, vaskosan, steppelten, apró, smaragdzöld-mustársárga motívumokkal. Bizonyára ezek a hipnotikus, mindenféle formájú szemekre hasonlító minták keltették fel az érdeklődésem, hiszen akadt más hálózsák is a nyaralónk padlásán, én azonban jó érzékkel választottam ki azt az egyet, amely a vaníliapuding-mocsár és az aranyosan csillogó cukornád-mezők vidékére röpített.Csak le kellett vonszolnom a kertbe, a két diófa közé: ezek alkották ugyanis azt a dimenziókaput –akkor persze nem használtam efféle szavakat –, amelynek küszöbére helyezve működésbe léphetett. Ilyenkor egy szűk, bélszerűen ruganyos falú nyílás vált kitapinthatóvá a legmélyén, s csak óvatosan át kellett csusszanni rajta, lebegni egy keveset a sötét űrben, majd szemeket kinyitni, talpakat puhán hozzáérinteni a jól ismert drazséúthoz: kezdődhet a kirándulás. Időnként felém visszhangzott a lilás-rózsás pikkelyfelhők távolából, hogy bújj már ki abból a koszos hálózsákból, Irénkém, mire én visszarikkantottam egy kanári- vagy szaloncukor-fa tövéből, hogy nem vagyok benn. (Pontosabban benn voltam, csak sokkal beljebb.)
A gyerekkorba sokáig kapaszkodik az ember: észre se veszed, már a pereme is porladozik a körmeid alatt, aztán odalép egy felnőtt, rátapos a kezedre, te pedig, mint valami bukott angyal, a kamaszévek miazmás katlanába zuhansz. A nyarankénti hálózsák-utazások során évről évre fakultak a tájak: de azért én szerettem ezt a bensőséges rítust. Egy alkalommal aztán, belépve a kertkapun, ahonnan jól látszott a két diófa, kővé dermedve torpantam meg: mert nem látszott többé semmi más, csak a telek vége a ribiszkebokrokkal. Észvesztve rohantam a hűlt helyhez, az alattomos gyilkosság színteréhez, s csak akkor láttam, hogy a gyökerestül kiforgatott fák helyére két szánalmas csemeteszál került. Legszívesebben széttördeltem, kirángattam, megkínoztam volna őket (végül azonban csupán nagymamám muskátlijain álltam tehetetlen bosszút). Keservesen sirattam a fákat, s hiába bizonygatták családtagjaim, hogy betegek voltak, megfertőzték volna a többi növényt is, napokig szóba sem álltam velük. Látni sem akartam a puha, zsenge újoncokat, nemhogy még közéjük vonszoljam a hálózsákot: persze, ha nincs bazilika, jó lesz a bodega is, így véreztetnek ki minden magasztos tradíciót és szertartást.
A felejtés sötét korszaka következett: állatoktól, növényektől, kincsektől, titkos rejtekhelyektől lüktető, tágas gyerekfantáziám összeugrott, akár szorongástól a gyomor. Ha nem is nőttem ki magam később se simulós macskalánnyá, aki konszolidált formájúvá ritkítja harsány szemöldökét, és udvariasan kacarászik a férfiak poénjain, soha olyan ellenvenszes és mizantróp nem voltam, mint gimnáziumi éveim elején. Gyerekként egyszerűen csak gyakran mutattam érdektelenséget a többiek iránt, hiszen remekül elfoglaltam magam nélkülük is; ekkor egyenesen utálkoztam, fennsőbbségtudattól eltelve, bár tulajdonképpen számomra sem volt világos, mitől is vagyok különb náluk. Rátarti, türelmetlen és ellenséges viselkedésem hamar elridegítette tőlem osztálytársaimat – ebben azonban csupán korlátoltságuk újabb bizonyságát láttam –, ráadásul még csak jó nőnek sem számítottam: előnytelen fiúfrizurát nyiszatoltam magamnak, bő ingeket viseltem nyakkendővel, nagyapám kalapját hordtam, és olyan manírokat vettem fel, mint például a pipázás.
Nem is tudom, hogyan keveredtünk mégis egymásba Sóhaj Sándorral. Magányos volt, mint én, pökhendiség nélkül: örök kétkedő és fontolva haladó. Olyan szépen és finoman tudott a tárgyakhoz nyúlni, mintha törékeny növények volnának, s olyan volt a szeme, mint egy falevél, melyen áttör a napfény.
Évekig tudomást sem vettem róla: lomha eszűnek és teszetoszának láttam, aki még egy átokverte memoritert sem képes makogás nélkül fölmondani. Akkor lettem rá figyelmes, amikor egy órán mögötte ülve, a válla felett átlesve észrevettem, hogy rajzol, mégpedig tehetségesen: karikírozott osztálytársaink ücsörögtek egymás-hegyén hátán a képen, s nem egynek éppen azt a testi-lelki vonását facsarta el, amit magam is a legröhejesebbnek találtam. Ráadásul eszembe csapódott, hogy hiszen én is tudok rajzolni, csak a gyerekkoromban felejtettem ezt a képességemet: ez felkavart, talán jobban is, mint a családtagok időnként felhorgadó de kár hogy már nem rajzolsz Irénkémezései.
Valami ostoba iskolai ünnepség csepülése szolgáltatott először ürügyet a szóba elegyedésre – aztán mind több séta, kocsmázás és filozofálás következett, s ha átugrunk néhány hetet – csak azért nem hónapot, mert szörnyen erőszakos vagyok –, kézen fogás, csók és a többi, sorjában. A szerelem nem tartott sokáig, talán sose is volt az: elsőre rossz rekeszbe pakoltuk az érzéseinket, hogy némi bénázás és sértődés után végül megbékélve helyezhessük át őket a barátságéba. Ott vannak azóta is. Sándor, akárcsak én, egyszem, petricsészében csíráztatott-oltalmazott gyerek: egymást fogadtuk testvérül.
Az érettségi előtti év aranykor volt. Olykor vásároltunk egy kis spanglit, aztán iskola után kimentünk a Feneketlen-tóhoz vagy benéztünk a Kertészeti Egyetem arborétumába. Egyszer ellátogattunk az állatkertbe is, betéptünk a madárház mögött, és görnyedeztünk a vihogástól egy robosztus teknős valószerűtlenül apró arcán; csak a majmok rabhelyének üvegén kopácsolók szontyolítottak el némileg. Kíváncsiak és kalandvágyók voltunk, de szívesebben utaztunk befelé, mint kifelé: míg saját tudatunkat analizáltuk és egymásét kurkásztuk, észrevétlenül, nem is oly messze megnyílt a hálózsák, és felénk tátotta a száját.
Látom, így tesz a kedves olvasó is: nyugodtan becsukhatja, mielőtt belefogna, ha pedig már rázendített, be is fejezheti a kapudrog-szöveget. Persze, többnyire korábban füvezik az ember, mint bármi mást: de hát ezzel az erővel az anyatej vagy a levegő is kapudrog, azt is csak szívjuk. Minden anyagnak megvan a maga karaktere, akár az embereknek: ha megszeretek valakit, az még nem jelenti, hogy mindenki másnak is válogatás nélkül a keblére vetem magam.
Arról pedig már nem tehetek, hogy olyan szórakoztató vagy tanulságos egyéniségek a drogok, hogy minddel váltanál pár szót, ropnál egy sort, évődnél, henteregnél, komáznál, bújócskáznál: a fátyolos, El Greco-i tekintetét az ég felé rebegtető MDMA, a tüsténtkedő, tikes amfetamin, a falubikája, ököllel a markát baszkodó kokain, s akármily kitaszított az ártatlan leánykák megrontásával vádolt GHB, melynek ekkoriban még a létezéséről se tudtam, azért van valami rokonszenves és mulattató süvöltöző, kígyózó, végtagdobáló handabandázásában (akárcsak Csuriéban, aki ekkortájt a Nyugatinál pörgetett falról levakart porokat, ebben a városban, de még fényévekre tőlem). Sándorral arra jutottunk, hogy a kábszerek világában is akadnak okosabbak és butábbak, akár az emberek között, s úgy tartottuk, mindannyiuk legbölcsebbike az egymást túlvigyorgó, manósapkás gomba és a szivárványtarajos LSD.
Féligáteresztő hártyák vagyunk, szavakból tapasztgatott, törékeny sejtfalacskák, amelyeken, ha lyukakat tépünk, dinoszaurusz-robajlással tódulnak be a nyelv kényszerzubbonyát lehányó jelenségek. Az első komolyabb tripünket követően hetekig tébláboltam a világban jámbor és kedélyesen értetlen űrlényként. A közértben hosszasan simogattam új barátaimat, a gyümölcsöket – míg némely embertől, aki megméretett és fonnyadt színűnek, avas lelkűnek találtatott, elhidegültem –, pszeudo-ezoterikus vakerálással traktáltam a környezetem, és feleléskor olyasmiket találtam mondani bölcs távolba révedéssel, hogy „nem tudom, de nem is számít”. A sav beszivárgott és belekötött a dolgok hajszálrepedéseibe, kifugázta a látszatrendszer mögötti formák kunkorulatait, apró csapocskákat állított át és szelepeket nyitott meg a látásomban, hogy a képek mögé karcolt képek is átférhessenek az anyag kitisztulása után összeszűkülő pupillám résén.
A transzcendens túrára egy kertibuliban került sor: nem szóltunk a többieknek, gondoltuk, mire hatni kezd, úgyis berúgnak, észre se vesznek semmit. Nem tudtuk, hogy az ilyesmit nem lehet nem észrevenni, legföljebb az értelmezés okozhat zavarokat. Tanácstalanul bámultak, amikor, miután gondosan elrendeztem az asztalon egy paprikacsaládot, és a fiatal paprikákat összeismertettem a hűtő egy másik polcáról származó, magányos paradicsommal, valaki lesodorta utóbbit, s én keserves, eltorzult arcú bömbölésre fakadtam, hogy néhány perccel később vijjogó, a sírástól alig-alig elválasztható hahotába csapjon a tutulásom. Hogyan is érthették volna meg, hogy körülöttünk minden él, pulzál, túlburjánzik a léttöbblettől. Egy farkasarcú fenyőfa vonított némán a holdra: gyomromban éreztem megszámlálhatatlan filigrán tűlevele moccanását. Szétfacsarodott a szívem, megreccsentem medencetájon, amikor derékban kettévágtak egy citromot a tekilához: minden pórusa sikoltott.
– Nézd meg a színeiket – mondtam Sándornak, a többiek felé bökve –, nézd meg, milyen lilák, ez beteges, nem akarom látni. – Sándor arcát napfénynyelő klorofill színezte akáczöldre: árnyalatain aranyló békével lebegett levélszeme.
– Pont most akartok lelépni? – kérdezte valaki. Mi az, hogy most? Mikor most? Tizenkét mutató pörgött körben az órán: higanyként gurult szét idő.
Gyalog mentünk át hozzám. Muszáj volt elrejtőzni valahová: akárhány embert pillantottunk meg a hajnali utcán, ördöngősen tört ránk a kontrollálhatatlan kányavihogás – nem mintha mókásak lettek volna, egyszerűen csak emberek voltak –, és több kisboltból ki kellett fordulnunk, mielőtt sikerült vásárolnunk egy doboz cigit, nehogy az eladóra zuhanjon a kacajkatasztrófa.
Egy diófát is láttunk, nagyobbat, mint amilyenek egykor a kertünkben nőttek. Lenyűgözve néztük: egyszerre megértettem, hogy az igazi matematikának semmi köze a kockás füzetlapokhoz meg a táblahosszú egyenletekhez: az ágakhoz és a lombkoronához van köze, a fraktálszerűen egymásba épülő formákhoz. Néztük a fát, és értettük egész ágas-bogas rendszerét, még ha ezt a tudást nem is lehetett szavakká nyomorítani. Sőt, egyszerre rájöttem: a növények magasabbrendű intelligenciával bírnak, mint mi, csupán olyan bonyolult kommunikációt folytatnak örökké változó szerkezetük képlethalmazával, amihez a mi piedesztálra emelt emberi értelmünk túlságosan csökött.
– Mi ez? Mi ez? Most nézd meg – mutogattam körbe a szobámban, miután valahogy sikerült beslisszolnunk. Amúgy sem szerettem azt a szobát – akkoriban költöztünk, még nem laktam be –, ám most egyenesen szánalmasnak tűnt. Undorodva csippentettem fel és löktem magamtól messzire egy-egy tárgyat, emberi létünk döglött relikviáit. Psytrance-t raktunk be, de tiszta röhejnek tűnt: primitív gépcsattogás és giccses effektdömping a lét bugyborgó, zümmögő szimfóniájához képest. Elkeserített a szobám. Úgy éreztem, szemétben gázolok.
– Ha jól megnézed – vont magához Sándor –, a faladon is látszanak az indák. Átütnek ezen a sok műanyagon. – A szememre boruló héjak mögött az elfeledett hálózsák smaragdzöld-mustársárga motívumai ragyogtak fel. – Nincs valami festéked? – Kinyitottam a szemem.
– De van. – Némi nehézség után – az ember nem egykönnyen ismeri fel a tárgyakat ilyenkor, illetve külalak és funkció meglehetősen távolra sodródnak egymástól – előkotortam a temperákat és a vízfestékeket. Aztán átlényegítettük a szobát.
Pontosabban nem átlényegítettük: pusztán kiemeltük, formákba szilárdítottuk a lényeget – hiszen csak körbe kellett rajzolni mindazt, ami a falakon tekergett –, hogy akkor is láthassuk, ha vége az utazásnak (ami egyébként elképzelhetetlennek tűnt, bekövetkezte pedig majdnem akkora revelációval árasztott el bennünket, mint a lét tagolatlan sűrűjébe csöppenés: csapzottan pislogtunk az élmény partjain, és gyönyörködve futtattuk fel-alá harmatos tekintetünket a mindennapi élet jól ismert, mégis friss gúnyát öltő tartozékain). Felkerült a két varázsfa is, az ágyam két végéhez: egyszerre úgy éreztem, visszatértem az ősforráshoz. Birtokba vettem a szobát; birtokba vették a szobát a hallucinációim. Kibújtam a meddő kamaszévek vak dióburkából. Mondhat akárki akármit szét- és túlkapásokra pazarolt fiatal éveimről: a gyerekkorom legalább az enyém.
