Az ejtőernyős költő, aki túlélte a zuhanást

A széjjelfolyó és égő, magas oktánszámú repülőbenzin szörnyű állapotokat teremtett. A gépben levők az erős ütődés következtében egymásra estek, és… pokoli harc kezdődött a tűztengerből való kijutás érdekében… – [Böszörményi Gyula „versajánlója”]

A Librarius oldalain épp egy héttel ezelőtt közölt Ejtőernyős katonaversek 1942-ből című írásomban tett ígéretemhez híven folytatom a szemezgetést Táboros József ejtőernyős szakaszvezető verseiből, továbbá felidézem az 1941-ben, a jutasi repülőtéren történt katasztrófa részletes eseményeit. Ez utóbbit azért tartom fontosnak, mert ha pusztán e különös, érzékeny és naiv fiatalember verspróbálkozásait olvassuk, meglehetősen fals kép alakulhat ki bennünk az „angyalhajas” ejtőernyős életről. Az igazság azonban – mint mindig – sosem csak fekete vagy fehér.

A pápai (így emlegetik, bár valójában a Veszprém melletti jutasi repülőtéren történt) katasztrófa leírásának itt idézett részletei Huszár János tanár, helyismereti történész Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939-1945. A Magyar Királyi „vitéz Bertalan Árpád” Honvéd Ejtőernyős Ezred története című tanulmányából származnak, mely a pápai Jókai Kör 1993-as kiadványában jelent meg. [Bertalan Árpád az alább ismertetett katasztrófában vesztette életét, alakulata ezután vette fel az ő nevét. – B. Gy.]

—

1941, Pápa

…háborús feszültség támadt Jugoszlávia és Németország között. Belgrádban a németbarát kormányt elsöpörte a népharag, ezért várható volt a Wermacht támadása. Bizonyosnak látszott, hogy ebből a konfliktusból Magyarország se tudja majd kivonni magát.

A fokozódó háborús feszültség miatt a honvédségnél az összes tanfolyamot leállították, s a hallgatókat visszaküldték csapattesteikhez. Bertalan Árpád őrnagy is visszaérkezett Pápára a törzstiszti iskoláról, s átvette a parancsnokságot Labancz századostól. Miután egyre világosabbá vált, hogy a Jugoszlávia elleni támadásban a magyar honvédség is részt fog venni, Bertalan őrnagy igyekezett elérni, hogy az ejtőernyős alakulat alkalmazásra kerüljön a hadművelet során. /…/ A pápai parancsnok javaslatának megfelelően a Bácskában, Szenttamásnál annak a hídnak az elfoglalása volt a feladat a földi csapatok megérkezése előtt, mely a Ferenc-csatornán át Újvidék felé biztosította a közlekedést.

Megkezdődött annak a kétszáz főnek a kiválasztása, akik a bevetésben részt fognak venni. /…/ A kiszemeltek megkapták a szükséges felszerelést. Az ernyőkön kívül vászontokba helyezett géppisztollyal, rohamkéssel, pisztollyal, lőszerrel, élelemmel láttak el mindenkit. Sor került a földetérés utáni tennivalók gyakorlására is. Az árkászok a marcaltői hídon, mely pontos mása volt a szenttamásinak, többször kipróbálták, hogyan kell a robbantószerkezeteket leszerelni.

Probléma is akadt!

Kelemen Károly repülőszázados nem vállalta a felszállást megterhelt gépekkel a felázott pápai repülőtérről. Némi tanácskozás és táviratváltás után az az elhatározás született, hogy a bevetést a Veszprém melletti jutasi repülőtérről hajtják végre. Ez Pápától mintegy ötven kilométer távolságra van, talaja köves, minden időben jól használható. /…/

A négy szállítógépet kitűnő pilóták vezették: Kelemen Károly százados, Gelencsér Ferenc főhadnagy, Szalkai Sándor törzsőrmester és Kurcz Róbert főhadnagy. A személyzet többi tagjai, a másodpilóták, a rádiósok, a hajózó-szerelők és fedélzeti lövészek mindannyian kipróbált emberek voltak. Az indulás eseményeit hiteles adatok alapján tömören így összegezi Sárhiday Gyula:

„A délután 17 órára szóló bevetési parancs 15 óra 45 perckor géptávírón érkezett meg a harmadik hadsereg parancsnokságától. Így 16 óra 45 perckor a deszant, majd a pilóták is beszálltak, és a motorok bemelegítése után megindultak. A 4 gép eredetileg a két kis hangár előtti betonon állt, majd egymás után fordultak jobbra, elgurultak a repülőtér város felőli végébe, ott bal fordulattal szembefordultak a széllel és a bakonyi Papod-tetővel, majd az E-101-es nekifutott.” [ezt a bekezdést némileg át kellett írnom, mivel – az élő beszédből eredő helytelen szórend miatt – nehezen volt érthető– B. Gy.]

Mi a helyzet a 101-es gép belsejében a felszállás időpontjában? Erről Szokolay Tamás segédtiszt így számol be:

„… a katonák a két oldalt elhelyezett padon ültek. A gép hátsó harmadában voltak két oldalt az ajtók, melyeken a beszállás… történt. A gépben mindenki ült, csak hárman álltunk a két, egymással szemben levő ajtó között. A bal oldali ajtónál Bertalan őrnagy, a jobb oldalinál Majthényi főhadnagy állt. Én kettőjük között helyezkedtem el, a géppuskalövész állása alatt. Bertalan őrnagy és Majthényi főhadnagy kezdte volna az ugrást, ez lett volna a jeladás a többi gépnek is.”

A baleset leghitelesebb leírását Sárhiday Gyula tanulmányában találjuk:

„Motorhiba nem volt, a gép a hangárok vonalában felemelkedett. Az E-103 éppen indult a nekifutásnak, az E-102 gurulásban volt, az E-104 megindult, amikor a vezérgép hirtelen meredeken kezdett emelkedni felfelé, elvesztette sebességét, 50-60 méter (más adat szerint 100 m felett) magasságban átbillent, majd kissé lógó jobbszárnnyal csúszott lefelé. Lapos szögben, de működő motorokkal siklott, és nem belefúródva, hanem érintve a talajt, csúszott. A gép légcsavarjai leszakadtak, a jobb motor levált, és benyomódott a kabin oldalába, az alsó burkolat feltépődött, az alsó géppuskaállás leszakadt, majd a kiömlő benzin a forró alkatrészektől lángra lobbant.”

Mi történt a baleset után a lángba boruló gép belsejében? Hogyan sikerült onnan nyolc főnek élve, kisebb-nagyobb sérülésekkel kimenekülni? Majthényi főhadnagy, aki bal oldalt állt, még zuhanás közben kinyitotta az ajtót. Neki ezen keresztül az első másodpercekben sikerült kijutnia. Követte őt Sacelláry zászlós és Szokolay Tamás főhadnagy. Benkő István repülő-lövész szakaszvezető a hátsó géppuskaállásból a gép oldalán lecsúszva menekült. Rajtuk kívül még négyen maradtak életben, ők a belső térből törtek ki a lángtengeren keresztül. Háromnak az emlékezéséből érdemes egy-egy részletet kiragadni.

Bakó István szakaszvezető középtájon ült a gépben. Ő így vall megmeneküléséről:

„Emlékezetem szerint a zuhanás pillanatában kivágódott az egyik ajtó, s maga mögé zárta Bertalan Árpád őrnagyot, aki így nem tudott menekülni. A másik ajtón keresztül néhányan kijutottak a szabadba. Én az alattam heverő testek vergődését érezve gyorsan összeszedtem magamat… A tűz pokolian perzselt. Kétségbeesett dühvel rántottam ki a rohamkésemet, s magam mellett többször végighasítottam a gép vászonból készült oldalát. Feltárult előttem a menekülés útja… Félig eszméletlenül, iszonyú kínok között jutottam át a gépet körülvevő lángokon. Itt katonák vártak és gondjaikba vettek.”

Székely Sándor szakaszvezető, századhírvivő közvetlenül a pilótafülke mellett kapott helyet, így őt a fülke fala egy ideig megvédte a bevágódó lángoktól: „A földetérés okozta ütődéstől a padlón tehetelenül heverő katonák többsége a pilótafülke ajtajához vágódott… Borzasztó volt, amint fetrengtek az emberek és egymást marták. Én pillanatokig tanácstalanul álltam, az arcomat igyekeztem védeni. Közben a láng belekapott az overallomba, s lágyékig le is égett rólam… Ekkor a gép oldala, mely vászonból volt, leégett, s látni lehetett a tűztengert, mely körülvette a gépet. A következő pillanatban a bordák között kiugrottam. Meglehetősen nagy volt a magasság, s a lábam erősen megrándult, úgy sántikáltam kifelé. Már nemcsak a lábaimról, hanem a karjaimról is leégett az overallom. A gép körül nagyobb távolságban katonák voltak, akik a többi szakaszokból menteni odarohantak.”

Urbán László szakaszvezető szemben ült Székely Sándorral. Némi védelmet neki is nyújtott a pilótafülkéből kiáramló tűzzel szemben a fülke fala: „Jobb szárnnyal ütődtünk a földhöz. Az ütődés következtében a szárnyakban levő benzintartályok összeroncsolódtak, és a kiömlő benzin azonnal meggyulladt. A széjjelfolyó és égő, magas oktánszámú repülőbenzin szörnyű állapotokat teremtett. A gépben levők az erős ütődés következtében egymásra estek, és… pokoli harc kezdődött a tűztengerből való kijutás érdekében… Volt, aki az ütődéstől úgy sérült, hogy kijutásra reménye sem lehetett, de még mozgott, ki háton, ki más testhelyzetben, csak a kezek mozogtak segélykérően, az életösztöntöl vezérelve. Akik összegabalyodtak, igyekeztek egymástól szabadulni. Az elevenen égők a fájdalomtól irtózatosan üvöltöttek. Magam egy szemvillanásnyi idő alatt azt vettem észre, hogy a fájdalomtól és kétségbeeséstől üvöltök, mint egy állat. Úgy látszik, ez a felismerés agyam működését az eddigi ösztönös védekezés helyett átváltoztatta menekülési energiává… Szinte önkívületi állapotban másztam ki a gép sérült, kiégett oldalán… Néhány lépésnyire az égő géptől lefeküdtem, és mint egy égő fáklya… beletörődve sorsomba, vártam a véget. Olyan közel feküdtem a géphez, hogy a lángok, a füst már-már elért. Hallottam a gépben egymás után felrobbant lőszer hangját. És ekkor jött egy újabb villanásszerű felismerés! (Égi hang!)… meg kell szabadulnom a nálam levő kézigránátoktól, lőszertől! Utolsó erőfeszítéssel összeszedtem magam, és megpróbáltam a rajtam levő égő ruházattól, ernyőtől, oldalzsáktól szabadulni, erőm azonban már nem volt. Egyszer csak azt látom, hogy katonák futnak a gép felé. Az egyik nyitott zsebkéssel rohan, és mikor hozzám ér, zsebkésével elvágja oldalzsákom hevederét… Megmentőm, miközben állandóan beszélt, bátorított, rövid idő alatt megszabadított az ernyőktől, derékszíjtól stb.”

Legendába illő, de tény, hogy az egyik katona, aki kimenekült a lángokból, visszarohant, hogy szeretett parancsnokát, Bertalan Árpádot kimentse. Természetesen életét vesztette. A tragikus jelenetet így írta le évekkel később a mentésben részt vevő második harccsoport egyik katonája:

„A robbanások közepette itt is, ott is jajgatások hallatszanak… Egy ember a sebesültek közül felugrik, rohan az égő gép felé és ordítja: “Az őrnagy úr még bent van! Mentsük meg!” A letörött ajtót félrelöki és bemászik. Újabb detonáció következik be. Többé nem mozdul semmi.”

A baleset után a veszprémi repülőtéren Kiss Zoltán főhadnagy vette át a létszámban megfogyatkozott osztag parancsnokságát. Ő a bevetés végrehajtását javasolta, kisebb erőkkel. /…/ A három gép a legrövidebb időn belül el is indult. Az E-102-es bal motorja egy idő után akadozni kezdett, ezért ez a gép némileg lemaradt, de a kötelék így is eljutott a Bácskába.

A hadműveletet értékelő jelentés szerint az ugrás erős szürkületben, Csantavértől délre történt, ellenséges területen, mintegy 15 kilométer távolságban a szenttamási hídtól. A parancsnok összeköttetést keresett és talált is az előrenyomuló magyar gépkocsizó alakulatokkal. Velük együtt vettek részt Szenttamás birtokbavételében, a célként megjelölt híd elfoglalásában, a további harcokban, végül Újvidék északi részének megtisztításában. A jelentés elismeri, hogy az ejtőernyősök elszánt, bátor, igen rámenős magatartást tanúsítottak.

—-

Eddig az idézet Huszár János tanulmányából, s most jöjjenek Táboros József eje. szkv. versei.

Nem tűrhetjük