Mintha sűrűn teleírt oldalakat olvasnék, amelyekben lélegzetvételnyi szünet sincs. Anyám ezt önostorozásnak hívja; én úgy érzem, mintha gennyes sebekben vájkálnék, élvezve az ismerős fájdalmat, amely különbözik a frissen keletkezettől. – Evellei Kata írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Akkor már hosszabb ideje a sötétszürke szakaszban voltam. A sötétszürke szakasz viszonylag ritkán áll be, rendszerint akkor, amikor a kút-típus és az akvárium-típus keveredik egymással, de olykor a régidolgok-típus is belejátszhat. Ez a három általában jól elválasztható: más okozza őket, más a lefutásuk, és miután elmúlnak – ha elmúlnak egyáltalán –, más a megkönnyebbülés is. A sötétszürke szakasz különleges és nehezen múló jelenség, amely tengerként borít el, és ha túljutok rajta, üresnek érzem magam, mint egy teleíratlan papírlap. A papírlap könnyű, bizonytalan, lebegő és csodálatos; megszabadulás a gondolatoktól és az érzésektől. Nem mindig következik be; a sötétszürke szakasz elmúlhat magától is, lusta, közömbös iszapot hagyva hátra, amelyben könnyen megtelepednek a kút és az akvárium csírái.
A kút-típus a túlgondolkodás eredménye: akkor lép föl, amikor képtelen vagyok abbahagyni a saját magamon való rágódást, a gondolatok megállíthatatlanul követik egymást, amíg úgy érzem, agyonnyomnak. Mintha sűrűn teleírt oldalakat olvasnék, amelyekben lélegzetvételnyi szünet sincs. Anyám ezt önostorozásnak hívja; én úgy érzem, mintha gennyes sebekben vájkálnék, élvezve az ismerős fájdalmat, amely különbözik a frissen keletkezettől. A kút-típus két szakaszra bomlik, egy fehérre és egy feketére, amelyek változó hosszúságúak, és kiszámíthatatlanul követik egymást; egymásba ágyazódhatnak, az egyik váratlanul bomlik ki a másikból. A szakaszokat a körvonalak, sziluettek és formák uralják. A fehér szakaszban munkaképes vagyok: a célok, utak és eszközök világosan rajzolódnak ki előttem, és szinte fizikailag érzem, ahogy haladok előre, a levegő zúg a fülem mellett, a szívem erősen ver a mellkasomban, mintha jelezné, hogy minden rendben van. A fekete szakasz hirtelen tör rám, egyik pillanatról a másikra, egy eltévedt gondolat nyomán. Az eltévedt gondolatot újabbak követik, egyre több, és egyre súlyosabbak, míg végül úgy fonódnak rám, mint a tüskés ágak. Hegyesek, szögletesek, torzak, mintha egy kubista festménybe léptem volna be, és képtelen lennék kitalálni, noha még próbálok. A fekete szakasz végleges beálltát enyhe testi fájdalom és nehéz légzés jelzi; a mellkasomban súlyt érzek, a végtagjaimban fáradtságot, mintha köveket aggattak volna rám. Ilyenkor feküdni kell, fölkelni a lehetetlenséggel határos. A takaró sarkát szorongatom, a fejemet a párnába fúrom, amíg vissza tudom tartani a levegőt. A szememet képtelen vagyok kinyitni, de nem is érdemes. A fekete szakaszból a legbiztosabb kiút a gondolatok továbbvitele, vagy méginkább a határidős munka, amely kiiktatja, de legalábbis kiszámítható mederbe tereli a gondolatokat. Ha elegendő ideig vagyok képes kiszorítani őket a tudatomból, egy időre elmúlnak, és újra kifehéredik minden.
Az akvárium-típus ritkább, de súlyosabb és keményebb a kútnál. Egyes szakaszaiban a formák elmosódnak, és a színek dominálnak: a zöld, a sárga-vörös és a szürkéskék. A ciklusból nehéz kilépni, és a jelenség természete miatt többnyire nem is akarok, csak amikor már késő. Az akvárium ugyanis úgy épül föl, mint bármilyen függőség. Ellentétben a kút-típussal, itt nem a gondolatok áradata, hanem azok hiánya váltja ki a szakaszok fölléptét. Aki túladagolja magát, nem töpreng, hanem beleveti magát a gondolattalan áradatba, egyre többet akar, mint álmomban, amikor képtelen vagyok a szomjamat oltani, hiába iszom tele magam vízzel. A könyvek, a filmek, az internet, a zene: a függőség potenciális forrásai, amelyekből kevés is elég, a sok azonban nem csupán kielégíthetetlenséget okoz, de minden mást élvezhetetlenné tesz, míg végül maga is élvezhetetlenné nem válik.
A zöld szakasz hasonlít a kút-típus fehér szakaszára, olykor össze is keveredhet vele; ha elég gyanútlan vagyok, nem veszem észre. Kellemesen telítetlen érzés, hasonlít a papírlaphoz, de határozottabb és földközelibb annál; friss és új dolgok ígérete van benne. Mégsem teljesen tiszta: többnyire tudom, mi váltotta ki, és ilyenkor már azt is pontosan tudom, hogy nem sokáig fog tartani. A legmélyén fenyegető fekete sáv húzódik, amelyet igyekszem kiszorítani a látómezőmből. Ahogy beljebb haladok a zöldbe, ez az igyekvés egyre nagyobb erőfeszítést igényel, míg a szín változni, lüktetni kezd, és fokozatosan átalakul. Ez a sárga-vörös szakasz, amely eleinte alig észrevehetően kúszik be a zöldbe. Alattomos és nehezen kezelhető, főleg mivel még mindig remélem, hogy megmenekülhetek, és minden erőmmel benne akarok maradni a fehérnek gondolt zöldben. Ez azonban más nem sokáig tart: a sárga vörösbe fordul, és kilobban. Beáll a szürkéskék szakasz, a legnehezebb és leghosszabb mindegyik közül. A szürkéskék szakasz testi tünetei hasolnóak a fekete szakaszéhoz, noha enyhébbek annál. A legbiztosabb mutató azonban az üvegfal leereszkedése. Ez teszi az akvárium-típust kínzóbbá és veszélyesebbé a kút-típusnál. Az üvegfal láthatatlan és mások számára érzékelhetetlen; nem lehet áttörni, sem megkerülni. A külvilágot szürkéskék-akvamarin árnyalatokra színezi, mintha víz alól nézném. A víz elfojtja a hangot, ránehezedik a tüdőre, eltompítja az érzékeket. A gondolkodás, a munka, a társaság nem segít: az üvegfal megmarad, legfeljebb úgy teszek, mintha nem lenne ott. Anyám ezt lustaságnak hívja, és azzal magyarázza, hogy nem fordítok elég figyelmet a valóságra, ami igaz is: nem akarok rá figyelmet fordítani. Ha elég sokáig teszek úgy, idővel elmúlik, ez azonban hosszú és fájdalmas folyamat, veszekedésekkel és áthevert napokkal kísérve, mígnem lassan-lassan újra beáll a zöld – vagy ha nagyobb szerencsém van, a kút-ciklusba kerülök, a fehér szakaszba.
A régidolgok-típus közel áll az akváriumhoz, néha nem is lehet őket szétválasztani. Ez azonban többnyire nem valódi depresszió, csak múló sírógörcs. A színe változó, de többnyire olyan, mintha az ember egy elsárgult, valaha színes filmet nézne. Nem véletlen, hogy régi természetfilmek vagy képeslapok gyakran váltják ki ezt a típust. Mélyebb okát nem tudom adni. Nem érzek mást, csak sajnálatot és megmagyarázhatatlan szomorúságot a régi dolgok iránt, amelyek elmúltak. Magamhoz akarom ölelni őket, hogy megszüntessem a magányukat, és újra saját színeikben, tisztán ragyogjanak. Ez azonban lehetetlen, ezért a sírás, amely ilyenkor nagyon jólesik. A régi dolgok eleven manifesztációja apám, aki hatvanas évekbeli zenéket hallgat, és a Galaktika korai számait olvassa. Sajnálom, bár fogalmam sincs, miért. Ha beszélgetek vele, megnyugszom egy időre, és képes vagyok újra mással foglalkozni. Erről a típusról nem beszélek. Amióta vissza tudok emlékezni, bennem van; mélyebb a kútnál, mélyebb az akváriumnál is, és fogalmam sincs, mit szólnának hozzá. Anyám egyetlen alkalommal vette észre, amikor négyéves voltam, és szólt, hogy hagyjam abba az oktalan sírást. Nem tudtam abbahagyni. Félek, hogy nem vagyok épeszű, és félek, hogy kiderül.
Akkor nyáron mindezt egy dolog volt képes más megvilágításba helyezni: a gyógyszerek. Az egyetlen eszköz, amelyben bíztam, és amelyet kíváncsian vártam. Ennek működnie kell, különben nincs számomra menekülés. Mások nem segíthetnek, magamon pedig már régóta tudom, hogy nem bírok segíteni, de egy közömbös vegyszernek működnie kell. Vissza akarom kapni a normális formákat, a normális színeket. A normális világot, ahol minden egyszerre letisztult és zavaros. Vissza akarok jutni.
