„A hazasakkozott költő – úgy mesélik – Dr. N.L. előszobai szekrényében olvasgatott, zseblámpa fényinél. ” – válogatás egy ex-rádióriporter emlékcserepeiből
084 Sakkjátszmák
A százados úr – sejehajj – passziátus sakkozó volt, hát szívesen fogadta meg zászlóalj írnoknak a sakkmestert. Minden este játszottak. Hol csak úgy, néha-néha meg tétre. Sz. akkor tanulta meg a dramaturgiát: volt, hogy a másnapi fejadagját veszítette el, sőt, egyszer egy húsz perces kikötést is megreckérozott.
Épp körmölt az irodán, amikor a százados úr – sejehajj – (utóbb a Népbíróság fölköttette) azzal nyitott be:
– Sz., máma a tét egy hely a tiszti kórházi vonaton Pestig! Megértette?
– Jelentem alásan: meg.
Ádáz egy parti volt. Sz. elnézett egy gyalogot, majd tisztet áldozott. Ökölnyi izzadságcseppjei csak úgy peregtek. A százados közben konyakozott erőst – Sz.-t nem kínálta –, s persze végül veszített. Mikor a magántisztviselő kérdőn fölnézett rá, lesöpörte a bábokat, kirúgta maga alól a széket, s elbődült:
– Szent a tiszti becsületszó! Bassza meg, Sz., maga hazamegy.
– Századsúr jeltem alásan: nem én, inkább a Zelk.
– Nade…
– Századsúr, jeltem alásan: a tét egy hely volt a vonaton.
A százados úr – sejehajj – megkapaszkodott a sakkasztalban, s mondá:
– Bánom is én, akkó’ menjék az a másik zsedó.
085 Aztán
A hazasakkozott költő – úgy mesélik – Dr. N.L. előszobai szekrényében olvasgatott, zseblámpa fényinél. Történt egyszer aztán, hogy kikurjantott:
– Laci, ha nem írsz ekkora baromságokat, akkor most nekem nem kéne itten dekkolni.
Sajátos a magyar történelem, no meg az irodalomtörténet: hogyha akkor a Zigaz Magyarok AKKOR és OTT razziáznak, s meghallván a szekrényben búvót, végrehajtják a Parancsot, akkor ma nincs se Két Bolyai, se Galilei, se Dózsa, se Két nyulak, s kivált pedig Sirály sincsen. Úgy esett azonban, hogy épp ott és épp akkor nem raziáztak a Zigaz Magyarok.
086 Elébb
Három nadrágosok voltak jókomák Dunakeszin. A körorvos, az író (aki fölhagyott a praxissal), meg a patikus.
Az író jólkereső volt, hát mikor kellett, fölajánlotta a patikusnak sashegyi villája mintegy 7,5 négyzetméteres elfalazott helyiségét. Jött az őrület, így a patikus élni készült a meghívással. Asszonyával és kiskamasz fiúkkal vágott neki a hídnak Pestről Budára, ám egyszerre az asszony letette a két bőröndöt:
– Pista, nem megyünk sehova!
A patikus nem vitatkozott, nem követelt magyarázatot, csak visszafordult csendesen. Aznap 1944 március huszadika volt. Utóbb tudták meg: épp a jólkereső író villáját nézte ki magának a GESTAPO, mert abban a nagy pincében jól lehetett verni a Führer ellenségeit.
087 Razzia/1
Amikor mesélte, már ő sem tudta, mi a fenét keresett a Kálvin téren, 1944 novemberében. Annyi biztos, hogy lecsapott rá egy igazi kakastollas csendőr (na, az viszont mit keresett ott?):
– Papírokat!
A (jóval később barátom, akkor) kiskamasz ajka sírásra görbült:
– Csendőr bácsi, tessék szíves segíteni! Erdélyi menekültek vagyunk. Elvesztettem a családom. A Tarcali utcában fogadtak be minket.
Szerencsére mint a tenyerét, úgy ismerte a várost.
– Tarcali, Tarcali… – hümmögte a vidékről szalajtott csendőr. – Kérdezzed csak meg a bajtársat ottan, a sarkon túl, az maj’ segél.
Persze, hogy nem kérdezte meg. Iszkolt, ahogy bárt, azon borzongva évekkel később, hogy „ha ott helyben meg talál pisáltatni az a kakastollas, hát mehettem volna egyenest a Duna partra.”
088 Razzia/2
Napok óta rótták a várost. Anyja Mosonmagyaróvárnál lépett ki a menetből. Pesten összetalákoztak. Hónuk alatt vekni kenyér (a rokon naponta adott egyet, de nála nem maradhattak). Egyik szatyorban zsír, a másikban méz. Aztán egyszer csak halálosan megszomjaztak, hát bementek az Ilkovitshoz – épp szemközt a Nyugati pályaudvarral. Ahogy itták a szódát, hirtelen az összes ajtót elállták a nyilas karszalagosok, meg egy csendőr. A civilruhások igazoltatni kezdtek. Az édesanyja majd’ összesett. Ő addigra már túl volt a téglagyári szökésen. Megfogta édesanyja karját, s erősen szorította. Amikor viszont is érzett valami tartást, határozott léptekkel indult a pályaudvari ajtó felé:
– Csendőr bácsi, kérem, tessék nekem megmondani, mennyi az idő, nehogy lekéssük a vonatunkat!
A csendőr előkotorta a zsebóráját – büszke volt rá, hisz az ezüstlakodalmára kapta a sógortól –, és megmondta a pontos időt, majd – nehogy tényleg lekéssék azt a vonatot – kiengedte őket az Ilkovitsból.
Tudta ő, hogy a Nyugatiba akkor már napok óta nem érkeztek, s onnan nem is indultak vonatok.
FOTÓ: SociAlphi
Könyvek a médiáról az Írók Boltjából:
