Koszta regénye tökéletesen alkalmas arra, hogy tovább táplálja a „romkocsmák mélyén busongó” mai elit retrófílingjét. Mészöly Ági kritikája Dés Mihály Pesti barokk című könyvéről.
Egy elcseszett korban egy elcseszett nemzedék. Támolyog, tántorog, reggelente fejfájással ébred. Bárki mellett, random. Hatvannyolcban még Nagy Generáció voltak, nyolcvannégyben ők azok, akik hatvannyolcban a Nagy Generáció voltak, semmi több. Ja, bocs, a leendő rendszerváltó értelmiség. A leendő rendszerváltó értelmiség üvegesen mered maga elé, hányás előtt vagy után. És. Csajozni próbál, de még az se jön össze neki. Nem csoda, ha a négyes metróba is belebukott. Valamivel összetettebb feladat, mint felszedni egy luvnyát. Szerintem.
Apámék nemzedéke. (Francokat, apám nyolcvan óta a sógoroknál fusizott, hordta haza a barbikat meg a banánt a lányainak talicskával. Akkor dobbantott, amikor a főnöke végre rábólintott az évtizedes könyörgésére. Igen, beiratkozhat a jogi karra. Majd, a marxista-leninista főiskola elvégzése után. Az ő hátterével, ugye, ez érthető.
Apám apja kisiparos volt. Osztályellenség. Kabátokat javított a Mária utcai szobakonyhában.
Apám szerint nem volt érthető. Még aznap kilépett a vállalattól, talált egy havert, aki havonta megírta azt a meghívólevelet, és egy hét múlva már a vasfüggöny túloldalán tolta a talicskát. Így lettem én első generációs értelmiségi, így nem lett apám része a rendszerváltó elitnek.
Van mire büszkének lennem.)
Vissza a Pesti barokkhoz. Mert Dés Mihály sikerkönyvéről beszélünk. Mindenki arról beszél, nem? Még túrákat is szerveznek a szent helyekre. Fészek, Hidegkút, Balettcipő. Csoportoknak kedvezmény. Az úri közönség táncol.
Szóval apám nemzedékének krémje, az elit, aki nem alkuszik meg, nem elégszik meg azzal, hogy az ő apáinak ellentmondásokkal és megalkuvásokkal és hazugságokkal teli életét folytassa. Többre vágyik. Távlatra, igazi választási lehetőségekre. A szabadság felé tör, kérlelhetetlenül. Aztán meghallja, hogy buli van a Fészekben, és ahol buli van, mindig van egy jó segg is. A teljesség várhat, de a mai numeráról nem szabad lemaradni.
Megdugni egy csajt és nyomot hagyni maga után – a két alapvető drive a „főhős”Koszta János életében. Mindkét vonalon tehetséges, de képtelen bármit végigcsinálni. Az egy idegösszeomláson kívül, az összejött rendesen. Ennek következtében Koszta Hidegkúton próbálja újraépíteni magát, és megírni történetét. Minden fejezetnek új formát választ, képtelen elköteleződni, a készülő mű – mely megörökíti saját létrejöttét is – inkább hajaz koncepciótlan patchwork terítőre, mint bármi másra, a bármi halmazába beleértve a fikuszt és a regényt is.
Remek paradoxon, hogy Dés Mihály műve, annak ellenére, hogy egy fejezetet kivéve betűről betűre megegyezik Koszta Jánoséval, kifejezetten hasonlít egy regényre. Méghozzá egy jó regényre. Többszörös fikciós áttételek, doboz-a-dobozban, a valódi valóság (amennyiben létezik) és a regény világának összeszövése. Ugyanaz a mondat, ami Koszta szövegének szintjén maga a fertelem, Dés regényében bosszantóan sziporkázó tökély. A gondolat, ami Koszta szájából önigazoló ostobaság, Déstől egy nemzedék keserűen bölcs önreflexiója. Egy-egy fejezet, amiben Kosztának megint nem sikerült megtalálni a megfelelő formát az önkifejezésre, Désnek újabb és újabb lehetőség, hogy egyszerre parodizálja és művelje felsőfokon az adott stílust.
Koszta regénye tökéletesen alkalmas arra, hogy tovább táplálja a „romkocsmák mélyén busongó” mai elit retrófílingjét. Ismerősen ugyanaz. Max a Balatonboglári Állami Gazdaság bora helyett Bock vagy Gere. A fejlődés kétségtelen. Papírdobozos Szofi helyett ki kér egy jointot? A helyek változtak, de piros műbőr – fekete fémváz székeket sikerült átmenteni.
Nem baj, az egyori helyeket fel lehet keresni szervezett utak keretében.
Dés regénye meg az arcunkba ordít: basszátok meg, gyerekek, még mindig ezt csináljátok?
Nagyon remélem, hogy sok olvasóhoz eljut Koszta üzenete mellett Désé is. Mert igen, permanens a buli a Kárpát-medencében.
Mondjuk mostanában könnyebb megpattani annak, aki unja a partit. Bár annak, akinek tényleg elege volt belőle, harminc éve is simán sikerült. Koszta könyvében Gábornak. A valóságban meg például az apámnak, és Dés Mihálynak.
