Csárli Forma-1-es nője – Méhes Károly író,Forma-1 szakértőnovellája.
Hosszan röhögtek, elnyomva a buzgó tücskök hangos danászását.
Az öreg érkezett vissza valahonnan messziről, a sor elejéről.
Na? – néztek rá többen is, mert nem kellett többet kérdezni.
Semmi – vonta fel a vállát az öreg, és szinte oda se nézve sietett is tovább, mintha ugyan valami sürgős dolga lenne, nem várna már ő is itt harminckilenc órája, mint a többiek.
A papa van azzal a totál roncs Csepellel? – kérdezte a jambó sapkás.
Jajám – mondta Tibi. – Azért kíváncsi lennék, tudna-e mesélni valami jó kis zaftos sztorit az öreg?
Mesélni még csak-csak – szólt hátulról a szakállas, és felnyerített.
Mért, most mi se vagyunk jobbak – vélte a sapkás.
Itt basszuk a rezet!
Ahelyett, hogy… – megint röhögtek.
Na, ki a következő? – intett csöndet Tibi.
Csárli? – csapott a jambó sapkás egy tömzsi ember vállára, aki a hűvösödő estében is egy szál trikóban ácsorgott, szívta a cigarettáját. – Neked is voltak már benyomásaid, ahogyan én tudom.
Halljuk!
Csárlin látszott, hogy komolyan veszi a feladatot, egyelőre némán bólogatott, mélyet szívott a cigarettából, majd a földre dobta, és akkurátus mozdulatokkal eltaposta.
Most volt a nyáron – kezdte.
Naná, hogy nyáron – mondta a Tibi, és a kamion hűtőrácsának dőlt.
Kellett húzni lefelé az M3-ason Nyírbátorba, vagy hova az anyám kínjába. Döngetek hetvennel, közben olvadni lehetett a melegtől, amikor látom ám, hogy húz el mellettem egy bazi nagy Iveco, érted, tiszta piros, nagyon király, és ott virít rajta, hogy Scuderia Ferrari. Bekattant ám rögtön, hogy hohó, édesapa, most van a Forma-1! Mondom a Gézunak, ha már itt vagyunk a pályától egy köpésre, nehogy már csak annyi ne legyen, hogy egy kicsit körbeszagolunk, mi merre hány méter! Otthon mindig nézem a tévén a csávókáimat, tény, hogy kenik-vágják a pitét. A Schumacher, most nem azért, de nagyon le van köretezve a fiú…
Kretén buzigyerek, érted, csak állatkodni tud – szólt egy morcos arca háttérből, ami leginkább egy uborkára emlékeztetett.
De Csárli már eléggé be volt lendülve.
Jó, nem mondom, a buráját én se csípem valami oltárira, de ahogy vezetni tud, az azért elég pepec.
Häkkinen az isten!
A halszagú anyukáját neki.
Hagyjátok már, a csajokról akarok hallani! – rendezte le a vitázó feleket Tibi.
Szóval – ragadta ismét magához a szót Csárli –, a Gézunak rögtön bekattant, hogy hallotta a rádióban, a verseny idejére egész kupinegyedet építenek a felajzott germán rajongóknak, ott aztán tuningolhatnak. Amilyen hülye gyerek a Gézu, ismeritek, teljesen elöntötte az agyát a vér…
Mert az agyát, mi? – ezen mindenki röhögött.
Mindegy, én mondtam neki, felőlem azt csinál, amit akar, én akkor is a Ferrarikra vagyok kíváncsi…
A szép kis vörösökre!
Én bírom a vörösöket, semmi gond velük. Na, szépen behúztunk a parkingba, a portenger közepébe, érted, ahonnan már lehetett hallani a motorok zaját. Most nem azért, de úgy, ahogy voltam, beleborzongtam. A Gézu húzott a vigalmi negyedbe, már nagyon kattogott a gyerek, mintha még nem látott volna kurvát. Én meg szépen besétáltam a pályára.
Aztán téptél egy kört a Schumi tragacsával, nem? – röhögés.
Csak ne röhögjetek, mert majdnem. Volt olyan, bizbasz…
Ott is volt?
Mi a neve, na, szimmulálós… – Csárli eltöprengett egy pillanatra, a többi kivételesen némán várta, mi sül ki ebből. – Szimulátor, a rossebbe is, ez tök olyan, mint az igazi versenygép, közben csak egy komputeres játék. Képernyőre vetítik ki eléd a pályát, amin körbe lehet furikázni. Mondom, ha már legombolták rólam az öt ficsót, ezen nyomok én is egyet. Na, itt azért kidomborodott a tudás, szépen körbeszáguldoztam a Ringen, a végén meg a klassz marlborós csajszi-majszi dugja oda a piros bézbólsapkát… Oké, mondom neki, szenkjú, ahogy a művelt kínai fejezi ki magát…
Gratulálok, Csárlikám, de hol van itt lipity-lapaty? – türelmetlenkedett a hozzá legközelebb álló jambó sapkás.
Csigavér… Mindjárt, sorjában. Na, amikor már minden megvolt, lenyomtam egy sört is nyolcszázért, mondom, rácsörgök a Gézu fülére, hátha ő is végzett már a maga kis mutatványával, aztán sipircelünk tovább. De se kép, se hang. Visszamentem a kamionhoz, hátha ott húzza a lóbőrt, amilyen nagytudású, de nem volt sehol, csak az az istenverte por.
Legalább nem mondhatod, hogy por se volt – röhögés.
Érted, én nem várok senkire, megbeszéltük az öt órát, akkor már volt hat, akkor most mi van? Úgyhogy ennyi volt, Gézu bácsi majd intézi a dolgát, ahogy tudja, másnap én vissza akartam jönni. Szóval nekiiramodtam a hűséges LIAZ-ommal, pótkocsistul, tele volt üres raklapokkal, megyek ezerrel, ahogy kell. Hát öreg, nem telik el fél óra, amikor mit látok?
Ott várt a Gézu a kurvákkal!
Fenét! A padkán egy barna, farmotoros Skoda, érted, a motorháztető felnyitva, és belehajolva az anyuci, nem látszik belőle más, csak…
A farmotor! – oltári röhögés
Ahogy mondod, és alatta két isteni virgács. Na, vigalmi negyed, ezt neked. Durr, húzok a leálló sávba…
Felálló sáv volt az már, te! – röhögés.
A kis csaj totál kivolt, hogy semmit nem konyít a kocsikhoz, egyszer csak durrant neki egyet meg füstölt aztán se kép, se hang, örült, hogy ki tudott gurulni az út szélére. Mondjuk, nem kellett hozzá sok gógyi, hogy lássam, miről szól a történet, az a motor úgy tönkre volt vágva, hogy ihaj, mondtam is neki, ez konyec filma, ma már nem szakad tovább, érted. Erre elkezd nekem görcsölni, hogy neki mindenképp el kell jutnia Hatvanba, mert mit tudom én, mi lesz ott. Hát, mondom, ha a kies pilótafülkém megfelel erre a célra, állok a dolog elébe. Be is fészkelődtünk szépen, nyomom a kakaót, ahogy kell, meg lököm a rossz dumát…
Ezt ismerjük mi is! – röhögés újfent.
Na és ami utána jött? – vigyorgott most már Csárli is.
Ne ijesztegess! – kezdett el nagy gesztusokkal rettegni a Tibi.
Nézi a fejemen a sapkát, érted…
Nyuszika, mért van a te fejeden sapka? – selypegte a jambós.
Ez nem az a történet pontosan. Előadom neki, naná, honnan a tökfödő, hát mondja ám, hogy neki is így meg úgy a Schumi az isten, és világ életében ilyen sapit akart, de kár, hogy előbb nem találkoztunk, tutira bejött volna velem a Hungaroringre! Meg má’ fogdossa. Megesett rajta a szívem, de komolyan, ha valaki ennyire kívánós tud lenni a társaságomban, és azon vagyok, hogy kielégítsem…
Ott helyben, mi?
Nahát, azért mégse a forgalom kellős közepén, de vannak ott ilyen kis erdővel körbekerített parkolók, oda becsetertem frankón, hogy ezt a sapka-témát lerendezzük. Végül is, ezért jó a nyár, nem kell dideregni. Így aztán mondtam a kis aranyomnak, hogy cseréljünk, én odaadom neki a sapkát, cserébe nekem adja az egyéb ruhadarabjait, nem is kell rá más, egy ilyen kalap kurvára tud öltöztetni. A végén meg én visszaadom a ruhákat, de ő megtarthatja a sapkáját, azt hiszem, elég korrekt alku…
Hohó, de minek a végén? – kiabált megint közbe a jambós.
Úgy hidd el, azt már nem kellett szóban elmagyaráznom a kis Skoda-tündérkének. Szépen odaültettem az ölembe, erre elkezdte lihegni a fülembe, hogy ekkora kormányt még soha életében nem fogott a kezében, teljesen izgatott lett tőle!
A botkormányra gondolt? – éktelen röhögés.
Kösz… – intett Csárli a mutatóujjával. – Úgyhogy én hagytam is, hadd vezessen, csinálja, ahogy neki tetszik, nyomja a gázt, a féket, ahogy jól esik, váltson sebességet, az nekem is csak jó lehet. Kevert is rendesen, én meg csak hagytam, hogy a haja az arcomba lógjon, ahogy fölfele pislogtam, nem is nagyon láttam mást, csak a táncoló piros sapkát, és arra gondoltam, na tessék, ezt is a Schumachernek köszönhetem, ezt a kis tömör gyönyört. És közben magamban baromira tudtam röhögni a Gézun, ezen a faszkalapon, aki talán még akkor is ott kóválygott a pálya melletti porban, pedig dunsztja sem lehet róla, milyen is az, egy igazi Forma-1-es csajt ölelni.
