Rég lejárt a konvencionális nyaralások divatja. Adrenalin kell, mindenáron; megyünk vad vizekre, hófödte hegycsúcsokra – pedig az izgalmak a legmegszokottabb helyeken is megszerezhetők. Csak vigyünk magunkkal hat kamaszt. Mészöly Ági riportja európai körútjáról.
A cél, hogy – ha már átrepültek az óceánon -, minél többet lássanak a Vén Kontinensből az amerikai kuzinok. A terv grandiózus: 18 nap, 3900 kilométer, 5 állomás. Hat kölök, négy saját, és a két unokatesó, akiket eddig csak fényképen láttunk. Sátrak, matracok, szemöldökcsipesz, fájdalomcsillapító; mi kellhet még? Meg sem próbálok összeszedni Mindent, Amire Szükség Lehet. Hajnalban indulunk, 700 kilométer az első etap.
I. Városbújócska Velencében
Az első délutánt Velencére szánjuk. Velence kihagyhatatlan, Velence része a világörökségnek, Marco Polo, Casanova, Karnevál, Szent Márk tér. Közvetlen kishajójárat a kempingből meg vissza. Több mint hét óránk lesz a városra. Ha lehet, ne vesszen el senki, jó?
Ja, vagyunk mi is. Két idióta, aki azt gondolta, hogy egy ilyen útból bármi jó kisülhet. Sztoikus (Apa) és megkergült (Anya) juhászkutyaként próbáljuk terelgetni a csapatot a Szent Márk tér felé.
De Velence az Velence: elvarázsol mindenkit. Órákon át csatangolunk, fényképezünk négyszáz balkont és hatvan sikátort, nagy sokára és a térkép ellenére megtaláljuk a Szent Márk teret is. Itt galambokkal kell fotózkodni és fagyizni is kell. A gelato-t mediterrán szépség méri, csak akkor derül ki, hogy nem tősgyökeres talján, mikor fizetés közben magyarul kérdezi: táboroztatnak?
A többórás gyaloglást és a csinos lábbelik (melyekben az anyai intelmek ellenére várost nézni dukál) okozta sérüléseket egy gondola fedélzetén szeretnénk kipihenni. Sajnos egyetlen gondolás sem vállalja be a nyolcfős csapatot, hiába magyarázom, hogy a két Kicsi és a két Lány összesen nem teszi ki élősúlyban azt az egy szál germán szépséget, aki az imént kiszállt az egyik csónakból. Polícia, mondják, és sajnálattal széttárják a kezüket. De ha két csónakot bérlünk, a másodikat féláron számítják. Csak százötven euró, signora.
Apában és elsőszülött fiában felébred az ősi sváb vér, inkább sétálunk, mondják, mi meg elhelyezkedünk a gondolában. Majd találkozunk, integetünk egymásnak.
Csak azt nem beszéljük meg hol.
Egy szűk óra múlva a gondolás kitesz minket a Ponte Rialto mellett. Elegánsan kilibbenünk, ahogy gondolából szokás. Besötétedett, a kávéházak fényei sejtelmesen tükröződnek a csatorna vizében, kipihentük magunkat, lábfájás ugyan már, öt gyerek megvan, Marco Polo háza egy romhalmaz, Casanováénak a földszintjén postafiók működik. Az O sole mio elmaradt, de a gondolás fickó menő volt a csíkos pólójában. Tényleg kéne pizzázni. Fotóstáska, gép megvan, táskám-telefonom Apáéknál, de hol lehetnek Apáék?
Sétálnak.
Gyors számvetés: van nálam: öt kölök, éhesen. Nincs nálam: működőképes telefon (a kuzinoké, az ugye Európában nem), pénz, térkép. Van: szűk egy óra az utolsó visszafele-kishajó indulásáig. Nincs: fogalmam sem, merre kéne mennünk, és egyáltalán.
Gáz: van. És: ilyenkor kamaszok elkezdenek eszméletlen normálisan viselkedni. A Kicsik is. Hirtelen egyik sem akarja belökni a másikat sehova. A Kuzinok is. Az Amerikai Fiú wifit keres, úgy lenne googlemaps és tudnánk telefonálni internetalapon, áldott legyen az y-generáció ötletessége. Még akkor is, ha nem jön össze.
Akkor próbáljunk eljutni a kikötőbe. Nagyjából betájolom magam, észak az mindig megvan, de ezek az átkozott csatornák mindenhol, nem lehet átkelni rajtuk. Amikor tíz perc loholás után egy zsákutcában – vagyis egy zsákcsatornában – találjuk magunkat, kezdek igazán kétségbeesni.
A megmentő egy idős olasz úr személyében érkezik, épp a zsákutcánkban parkol le a motorcsónakjával, előbb a telefonját adja kölcsön (Apáék a kikötőben, miért, nem így beszéltük meg?!), aztán elkísér minket egy darabon. És még egy szál Marlboroval is megkínál. Kocadohányos énem ujjong, a Lányom meg rábólint. Ebben a helyzetben megérdemlem.
Alkalmi kísérőnk magunkra hagy, elkavarodunk megint. Bevágtatok egy hotelbe, halk zene és elegáns milliő, útbaigazítanak és kapok egy térképet is. Így már pofonegyszerű, tíz perc és megérkezünk a kikötőbe.
Apáék sehol.
Egyre reménytelenebbnek érzem a helyzetet. Húsz perc a hajóindulásig, a jegy Apáéknál, akik a kikötőben várnak minket, de vajon melyikben. Ebben a városban piszok sok a kikötő.
Negyed óra múlva érek vissza, majdnem sírva. Már heten ülnek a templomlépcsőn. Apáék elénk jöttek, csak egy másik útvonalon. Mielőtt egymásnak esnénk, hogy ki nem figyelt a másikra és egyébként is, a Legkisebb felveti a békefagylaltozás lehetőségét. Soha jobbkor.
A kishajó késik, de a fagyi isteni, ülünk a lépcsőn és teljes a csapat. A kamaszok arról beszélgetnek, hogy az Assasins Creedben hogy lehet felmászni erre a templomra meg a Dózse Palotára. És hogy valójában is fel lehetne-e. A reneszánsz kultúra kivetülései, vagy mi.
Tetszett, kérdezzük a kuzinokat a hajón visszafele, az Amerikai Lány bólogat, a Fiú, akiről nem is hittem, hogy körülnézett túlságosan, meg lelkesen elkezdi mesélni, hogy a könyvben, amit olvas, éppen egy Velencében játszódó résznél tart, és micsoda nagyszerű egybeesés, a könyvben is eltéved a főhős.
Útikönyvek és térképek kedvezményesen:
