Hát állatok vagyunk, hogy csak az abrakon jár az eszünk? – Sárközi Richárd Sepercese
Én, kérem, egyetlen dolgot nem értek, de azt nagyon. Az embereket az evés hajtja reggeltől estig, aztán megint reggelig, mikor kezdődik elölről. Hogy van ez, hát állatok vagyunk, hogy csak az abrakon jár az eszünk? Minden ember mintha folyamatosan csak tolná magába az ételt, feneketlen bendőjű az összes, én mondom.
Teszem azt, elutazunk külföldre, velünk tart még néhány csapódott ember, munkatárs, barát-rokonok, hasonlók, ezek mást se nyavalyognak, csak a miteszünk, mikoreszünket. A megérkezés utáni első reggel, mikor az ember tápászkodik fel a vízszintesből, már megszólal valamelyik, hogy éhes, másik valamelyik szeli ketté a tegnapi szottyos kiflit, a harmadik meg árkon-bolton innen tér vissza a friss, ropogós, korpás zsemlével sajttal megszórva a tetején, mellé sózott vaj, kemény juhsajt, puha brie, színes paprika, vékony szeletkékre hasított felvágottak, vörös paradicsom, duzzadt retek, vaníliás tej és persze kisadag nutella, a jó szájíz végett. A többiek, mint a legyek röppenek rá kezükben a különféle otthonról hozott evőszerszámokkal, és nyammognak, cuppognak, nyalják az ujjukat, birkóznak a csomagolással, mélyesztik bele a fogukat a lemeztelenített javak húsába. Nem hiába, előbb tanul meg az embergyerek is falni, mint beszélni, ezek is ilyenek, mire felnyílik a szemem, már pukkadásig tömték magukat, készülnek a kávéra, könnybe lábadt szemmel emésztenek. Furcsa fintor jelenik meg ilyenkor az arcukon, mert a vér nemhogy az agyukig, a szájukig se jut fel, úgy el vannak foglalva gyomorban. A hasuk mormol és zubog folyamatosan a megterhelő munkától, amire az alvás utáni zabálás kényszeríti.
Ha már ezt mind bevégezték, eltömítődtek, mi az első, ami az apró kajamaradékokon kívül elhagyja a szájukat? Nem a látnivalók, az utcanevek, a múzeumok felhozatala, de nem ám, csak az: aztán hol fogunk enni délben, hol este? Ilyenkor fut el a méreg: hát az úristenit, még a határon túlra is kilépünk, ne az ugyanaz legyen mindig, ne a rutinélet – de az emberfajta im ígyen van kódolva, mindent attól tesz függővé, mikor és hol fogyaszthat kielégülésig. Egy ilyen vita mire minden ízében kibontakoztatja magát, eltart egészen a belvárosig, a múzeumig, becsordogál a park fái közé, összetartja és szétválasztja a csoportot, állandó, remegő izgalomban tartva a hasakat és a szájakat. A gondolkodásnak és az eszmecserének egy tiszta formája ez, amit nem zavar meg sem az épületek történetes együttállása, sem a múzeumok csöndet parancsoló patinája. Sőt, mintha a képek csak etetnék a vágyat: a csendéletek további megfontolásokra sarkallnak, és folytatódik a beszéd parttalanul: kiskocsma vagy étterem, hideg vagy meleg, krumpli vagy rizs, sör vagy bor, kávé vagy tea…
A vélemények ilyesformán csak a végtelenben találkoznak, kell mindenkitől a kiegyezés, hogy betérjünk báhová is: ez büdös, ennek nincs kertje, ebben sokan vannak, ez drágább, mint a kettővel ezelőtti, itt kicsi a választék, ott nem szimpatikus a pincér – olyan kacifántos kifogásokra képes ilyenkor az ember, az ötletességnek olyan magas régóiba röppen, amilyen nem adatik meg máskor, csak ha egy ilyen témáról van szó, amiben nemhogy mindenki szakértő, de egyenesen professzor. A 10 millió gurmé országában élünk, legyünk akár bel-, akár külföldön.
Mert ugye, melyiknek a véleménye ér nagyobbat? A legöregebbé, mert ő már megette a kenyere javát, és már mindent kipróbált? Vagy higgyünk a legbelesebbnek, hiszen neki nem csak a minő-, a mennyiség is számít? Vezessen minket a legfinyásabb, mert ő minden körülményt számba vesz? A spórolós, az allergiás, a tisztaságmániás, a terítésspecialista, a választékőrült, sorban kerülnek elő ezek a civlizációs túléléshez nélkülözhető rejtett tulajdonságok, hogy a legnagyobb erővel bizonygassák az igazukat, és a legoptimálisabb megoldás felé tereljék a csoportot.
Mindennek mi a végeredménye? Hazatértükben nem emlékeznek másra, ha kérdezik a rokonok, ugyan merre jártak, mit csináltak, csak arról tudnak beszélni, melyik parkban volt a legjobb a sör, melyik múzeumban itták a legfinomabb kávét. És mit csinálnak erre a rokonok? A visszatérés örömére meghívják őket vacsorázni.
