Hordófej a neved, így is szeretlek tégedet… – Borszéki Boglárka írása.
Egy régi dalt dúdolt magában, a szöveggel, amit ő írt, dallama nem is igazán volt, mert az énektehetségében sohasem bízott. Nem izgat, hogy Hordófej a neved, így is szeretlek tégedet. Kinevette. Persze, olyan hülyének érezte magát. Ó, Hordófej, ó, Hordófej. Látta a lányt, a magas házuk tetőtéri szobájában, ahogy kihajol, ő meg odalenn egy fagitáron spárgahúrokat penget. Éteri a hangzás, nem vitás. A képzelet mindent meg tud oldani. Most a feleségével bumliznak egymás mellett a parton, a kocsival az erdő szélén kellett megállni. Évának a lábát tegnap agyon csípték a szúnyogok a szomszéd vendéglős unokájának a kerti partiján, akit egy pillanatra sem láttak. Volt sör meg sült tarja, egy kicsit petróleum ízű, mert azzal öntötték le a faszenet, amikor meggyújtották. Ezek totál hülyék – gondolta Éva – meg én is totál hülye vagyok. Ő mondta, hogy jöjjek el, de hogy minek?! Botot úgysem ad a kezembe, már tavaly óta. Ki tehetett róla? Mit tudom én, hogy mi van a víz alatt! Kérdeztem tőle, és pont úgy csináltam, ahogy mondta. Mégis valahol elakadt az a szar. Az etetőkosár, azt sajnálta annyira, úszót nem is adott, azt mondta csak nézzem a csipeszt, folyamatosan, ha felemelkedik, akkor bumm, rántsam ki azonnal. És kiegyenesedett az a rohadt zsinór, én meg felugrottam és tiszta erőből tekertem az orsót. Azt hittem bálnát fogtam, annyira görbült a bot vége. Mondtam neki, hogy ma én fogom az első halat, persze nem válaszolt. Aztán éreztem, hogy a hatalmas állat, aki a horog végén van, nem mozdul. Persze, hogy nem, mert nem is volt rajta semmi, de akkor még nem tudtam. Kivette a kezemből a botot, elsétált balra, aztán jobbra, végül hátrafelé, csak ment, ment, nem is hittem, hogy ilyen szívósak ezek a damilok, jó húsz méter után szakadt csak el. Nem szóltam semmit, újra szerelte és visszadobta, én meg néztem, hogy mikor emelkedik fel újra a csipesz. Semmi nem hozott lázba az egészben, mégis olyan lelkesen figyeltem, intenzív figyelés, semmi lazaság, komolytalankodás. Ki gondolta volna, hogy még mindig ennyire meg akarok neki felelni? Az egész nagyon kínos volt. Törpeharcsa. Ráadásul gyerek. Még kínosabb. Megszúrta. Felszisszent. De csak ennyi. A nadrágjához nyomta az ujját miután visszadobta. Nem kérdeztem, hogy fájt-e. A második bálna után már nem szerelt a botomra semmit. Nem volt nála több önetető, szerencsére. Ő sajnálta volna tőlem, én meg állaira untam már a csipeszbámulást. Végre minden szereléket elsüllyesztettem! Még örültem is neki. Egy Hrabal kötetet vittem, azt, amiben a sellő-tetoválást csináltatta magának. Számítottam rá, hogy lesz egy kis időm a parton olvasgatni. Ő persze dühös volt. Legalábbis annak látszott. Azt már régóta nem tudom, hogy miken gondolkodik. Talán csak az önetetőn. Mert horog mindig kismillió van nála, az nem számít. Ennek semmi sem számít, csak hogy cipeljem utána a hűtőtáskát, meg a szákot. Csupa olyan dolgot, aminek a hordásához nem kell bizalom. Hogy ne kelljen visszamenni újra a kocsihoz és őrizetlenül hagyni a botokat. Ezért viseli el, hogy itt legyek. És azt hiszi, nem látok át rajta. Egy bazi nagy műanyag dobozban, meg három merítőhálóban nincs mit tönkretenni. Dobozos sört tett bele, azok is szanaszét gurulhatnak, ha elbotlok és kiborulnak, semmi baj, fel van készülve az ügyetlenségemre. Ez a legszomorúbb. Elfelejtett feleségnek lenni. Vagy csak ez sem látszik rajta. Hogy szeret. Amikor leesett a vállamról a kendő és vissza kellett érte mennem. Ahogy visszafordultam, ő meg hátra. Olyan rémületet láttam az arcán, mint aki azt gondolja, hogy ez most elmegy, és soha többé nem jön vissza. Valószínűtlen rettegés. Ami elárulta.
