Meglehet, akad kritikus, aki szerint Csaplár írásművészete a „prózafordulat” előtti időket idézi, hogy írásmódja „egyszerű”, „egysíkú” és „leíró”, és nem „szép”, értsünk bármit is a szép alatt, mert hát nem gyönyörködtet. Hogy nem értékel újra, nem teremt új nyelvet. De hát épp ez az – feltétlenül kellene? – Szerbhorváth György Csaplár Vilmos új regényéről.
„…a szexualitást kerülő magyar irodalomról” szóltak az egyik napilapban, és rögtön biztosak vagyunk abban, hogy a szerző nem olvasott pár új, a könyvhétre megjelent könyvet. Főképpen nem Csaplár Vilmos új regényét, az Edd meg a barátodat! – mert hát ez a könyv bizony a szexualitásról is szól, kendőzetlenül, nyíltan, a durvának mondott magyar szavakkal, de nem pornográf nyelvezettel. S csak helyenként mondhatnánk az egyes jeleneteket erotikusaknak – mert e regény, mely a Hitler lánya folytatása, és egy tetralógia második részének tekinthető, mint azt a szerző elmondta -, mert akárcsak a Hitler lánya, ez is egy borzasztó Magyarországról, az erőszakos vidékről és Budapestről szól.
Három ember, két férfi és egy nő barátságának, szerelmi háromszögének is mondható e Csaplár-mű, de sorsukban annyi a hányattatás, annyira nem tudják uralni sorsukat, hogy legfeljebb a barátság és a szerelem beváltatlanságáról beszélhetünk. Egyébként meg marad a „baszás”, a „pina” tanulmányozása, a megcsalatás és a csalódás, az árulás, mert erre kényszerít a rendszer. Vérzivataros időkben járunk, a II. világháború végén kezdődik a történet, ott vagyunk 1956-ban, majd 1968-ban is, de a boldogságnak legfeljebb a reménye, ha felcsillan, majd óhatatlanul és szükségszerűen jön a bukás. Erőszakos idők és világ ez, a főszereplőnőt, Klárit családjával telepítik ki a Hortobágyra, a másik főszereplő, Lali ugyan az üzleti világban úgy-ahogy boldogul, hiszen a szocializmusban is jól keres, de ő meg a nőkkel, konkrétan Klárival nem jut dűlőre. Aki kurvaként kerül a börtönbe, Lali ott veszi el feleségül a nőt, aki azonban később sem engedi magához. Amikor meg igen, s gyerekük fogan, Lali számára meg abban sincs sok öröm, hisz úgy hiszi, talán egykori barátja, András, a harmadik főszereplő az apa, akibe meg Klári volt reménytelenül szerelmes. Mert András mindig otthagyta – ő viszont sokáig az apját várta haza, aki horthysta katonatisztként tűnt el a II. világháborúban, s fogolyként halt meg, mint jóval később kiderült.
Andrást ráadásul a III/III zaklatja, egyetemi jóbarátját a halálba is üldözik, és ő is így, szerencsétlenül végzi, amikor rágyullad a víkendház, ahová pár üveg borral elmenekült.
Az derül itt tehát ki, hogy a korai Kádár-éra aligha volt a legvidámabb barakk, hanem Magyarország nemcsak Rákosi alatt, de a konszolidálódó Kádár-korban is börtön volt. Ahol a rendszer mindent ellenőrizni akart, a testet is. Hogy nem igaz az a toposz, hogy a Kádár-korban a rendszer legalább otthon békén hagyta az embereket, hogy nem nézett be a hálószobájukba, hogy legalább a nemi életüket maguk formálhatták. Mert a regény pont az ellenkezőjéről szól az eredeti csaplári hangon és visszafogottabb humorral. Nem az ultraszegény Magyarországon járunk, a több milliós, újra elszegényedett vidéken, ahol az utolsó búzaszemig fölsöprik a padlást, hanem a fővárosban, ahol még van mit elvenni. Itt elvben még azt hiszi az egykori bérháztulajdonos, hogy még mindig övé az épület. Azt hiszi az autótulajdonos, ha leszedi a kerekeket, csak az övé az autó. Azt hiszik az emberek, legalább a testük urai, hogy legalább egy megbízható párjuk és normális szexuális életük lehet, de nem – itt semmi nem jön össze senkinek, ahogy a forradalom is óhatatlanul elbukik.
Magyarország ezután börtönné válik, zárt osztállyá, ahonnan kimenni, emigrálni csak kivételesen lehet, a benti szabályok pedig felborulnak. Ahol nincs tulajdon, vagy ha van, elveszik, ahogyan a szerelem is csak látszólagos, a szex meg animális. S nemcsak a véleményeket kontrollálja a hatalom, de a testnek is őre. Velejéig hazug világ ez, valódi érzelmek nélkül, vagy ha azok léteznek is, szükségszerű, hogy egy szerelem sem teljesedhet be. Csak az örökös gyanakvás marad meg.
Tehát a Kádár-kori mítoszt boncolgatja, vagy inkább bontja le Csaplár, ha kerülő úton is, mert persze, nem azt akarja bizonygatni, hogy nem volt akkor semmi vidámság. Ami nem kevésbé lényeges, az Csaplár poétikai különutassága. Nincs itt pátosz, erkölcscsőszködés, nemzetmentés, a magyarok iránti aggódás, ama vágy, hogy az utókor lássa, hogyan éltünk és miket szenvedtünk egy diktatúrában. Meglehet, akad kritikus, aki szerint Csaplár írásművészete a „prózafordulat” előtti időket idézi, hogy írásmódja „egyszerű”, „egysíkú” és „leíró”, és nem „szép”, értsünk bármit is a szép alatt, mert hát nem gyönyörködtet. Hogy nem értékel újra, nem teremt új nyelvet. De hát épp ez az – feltétlenül kellene? Mi sem jellemző, hogy az irodalmi táborok értelmezési kereteibe korábbi művei sem igen fértek bele, a kritikai recepció, hát még a tudományosnak nevezett bűvészkedés más kortárs és hasonló, sőt részemről gyengébbeknek tűnő művekhez képest alacsony szintű, vagy egyenesen elmarad. Ám ez a lényeg: hogy Csaplár hagyományosabb értelemben elbeszélő író.. Akit meg a téma magával ragad, azt meg pont nem a szójátékok, a nyelvjáték miatt fogja kezébe ezt a kiváló könyvet, mely alighanem az életműn belül is kiemelt helyet foglalhat el. Mert éppenséggel radikális könyv ez, Csaplár radikális írói és gondolkodói (a magyar közelmúltról gondolkodói – hogy azért pontosítva szűkítsünk) radikalizmusának fontos állomása ez, ahogyan a kort hagyományosan, illetve már korábban is destruáló és dekonstruáló irodalmi válaszok mellé egy újabb szemléletet alkot meg, mely sem nem játszadozva komikus, sem nem búskomoran tragikus.
