Új regényéről, az Edd meg a barátodat! címűről a szerzővel Szerbhorváth György készített e-mail-interjút.
Utóbbi három könyvedben – az esszékötetben, A magyarokban, illetve az azelőtt megjelenő Hitler lányában, illetve a friss regényben – eléggé búskomor, sötét képet festesz a magyarok világáról, főképp a 20. századiról. Miközben úgy a Horthy-, mint a Kádár-éra után nagy a nosztalgia, én aligha próbálnám ki őket. A Kádár-kort magad is ilyen nyomasztó rendszerként élted meg és át?
Hőseim szabadságra, önállóságra, kiteljesedésre születtek. Egy fölülről kiépített, függőségekre alapozott redisztributív államban – ilyen volt a Rákosi- és Kádár-korszak – vívják harcukat a maguk által kitűzött célokért.
Az Edd meg a barátodban! központi szerepe van az elnyomásnak, az erőszaknak, az árulásnak, a besúgásnak. No meg a szexualitásnak. Igaznak látod azt a gyakran hangoztatott tézist, hogy anno a magánéletbe menekültek az emberek, ha már a politika elnyomta őket?
Az ember magánéletben él. Ha ezt menekülésnek érzi akár ő, akár – irodalmi hősök esetében – az olvasó, akkor fölmerülnek kérdések. A regényem viszont se nem kérdés, se nem válasz. Két férfi és egy nő szerelmi háromszögét meséli el, életüket a gyerekkortól, a negyvenes évektől. A regény pedig olyan, mint az élő élet. Minden logikus elmélkedés kifog rajta.
A regény főszereplői, illetve szinte az összes szereplő frusztrált ember. És nincs is nagyon hová menekülniük. Maradnának a szenvedélyek, az érzelmek, és ugye ismét csak a szex. Utóbbi leírása a prűd olvasók szemében bizonyára még pornográfnak is tűnhet. A pőre valóság naturalisztikus, avagy realista leírásához ma már külön bátorság nem kell, de mégis e leírási mód mellett döntöttél – miért is?
A huszadik századi „szexuális forradalom” jobbára csak a pornográfiát szabadította föl. Igenis bátorság kell a finom társaságban, a magas irodalomban a pontos és nyílt ábrázoláshoz. Csupán annyi változott, hogy nem illik hangosan tiltakozni ellene. És szerintem a szereplőim nem „frusztrált” emberek, hanem emberek. Én inkább úgy ajánlanám az olvasóknak, hogy történetükből élet, energia, sugárzik, mint általában az emberi természet mélységeinek megismeréséből.
Tényleg ennyire kegyetlenek lettek volna az emberek egymáshoz is, mint ahogy egyfajta szenvtelen nyelvezettel leírod? Vagy ilyenek lennénk ma is?
A kegyetlenség nem esztétikai kategória.
Ha valaki csak e könyvedet olvasná el, talán azt mondaná: hú, de cinikusan ír Csaplár az 1945 utáni időkről… Azért mennyi szuper dolog volt a szocializmusban is! Mit válaszolnál neki?
A regényemben is rengeteg „szuper” dolog van. Sőt, maga az egész regény is az. Aki nem ismeri, elképzelni se tudja, mennyi örömben lesz része, ha elolvassa.
Aki meg csak az utóbbi három könyved olvasná, talán meg azt mondaná: elég szomorú és rosszkedvű lehet a Csaplár. Aki ismer, az persze tudja, hogy ez cseppet sincs így. A két Csaplár mégis, hogy fér meg egymás mellett?
Ahhoz képest, hogy mindhárom könyvemről nagyon elismerően írtál, elégé nem szívderítőek a kérdéseid. Az ellentmondás oka talán – azon kívül, hogy személyesen ismersz – az, hogy a regény regény. Az esztétikai élmény nem fejezhető ki olyan jelzőkkel, hogy „cinikus”, „szomorú”.
Csaplár Vilmos könyvei kedvezménnyel:
