„Kérlek alássan, kimentem egy zászlóaljjal, s hazajöttem egy aktatáskával kérlek alássan.” – válogatás egy ex-rádióriporter emlékcserepeiből.
079 Céllövészet
Az utász fiúk – messze lévén még a Tisza – unalmukban a zsákmányolt német fegyverekkel célba lövöldöznek. Kapacitálják (utóbb) dédapám, hogy szállna be ő is. Nem épp örömmel, de elfogadja a pisztolyt. Unottan lő. Közepibe tanál. A harci dicsőségükben megalázott vöröskatonák – unokái lehetnének – „Partyizán! Partyizán!” kiáltással viszik menten az őrnagy elé, hogy ítélkezzék. Az utászmérnök, meg az én vén pallér (utóbb) dédapám a maguk szláv módján korábban már beszéltek valamennyit, így a tiszt tudta, mitől mesterlövész a magyar.
– Tyiho, malcsiki (nyugi, fiúk) – nyugtatta a parasztból lett vöröskatonákat. – On moj drug. (ő a barátom)
Hisz mi értelme lett volna statikáról, tetőszerkezetről, boltívekről magyaráznia nekik.
080 Védettség
Járásszerte rettegett téeszelnök bizalmába fogadja az új kultúrost. Elébb a saját borával traktálja, majd elviszi inni a kedvenc éttermébe. Pálinka, borok, végül pezsgő.
– A számlát, Józsi!
– Ugyan, Béni bácsi…
Elbotorkálnak az Elnök Ladájáig. Miközben a potentát az indítókulccsal próbálja eltalálni a zárat, megnyugtatja a művházigazgatót:
– Ne szarjál! Én vagyok a megyei Közlekedés Biztonsági Tanács alelnöke is.
Ja, az más.
081 Dzsípíesz
Az élet királya. Harminckét éves, kocsijában négyliteres motor, ülése szattyán, kormánya ébenfa. Autózik az Adriától északra. Körötte kvadróban duruzsol a cédé, időnként a GPS dumál. Például akkor, amikor elvét egy kanyart, és ezerrel átszakítja a korlátot. Zuhan, zuhan. A GPS: „Túl gyorsan mész!” Kisvártatva: „Újratervezés”.
082 Lőrincz
Egyikünket sem tanította, mégis ő volt a kedvenc tanarunk. A túrák miatt. Tán az egyetlen volt a „kanári szarból”, aki tudott kamaszul. Perfektül, hibátlanul. A kollégákat nem hagyta szapulni. Kábé ez volt az egyetlen szabály. Hegyet másztunk, bagóztunk, vedeltünk. Mindahányunkra volt szeme. Figyelme. Szava. A Börzsönyben, a Bőrös kulcsos házban tápászkodtunk hajnali tízkor. Pár mondattal összekapta a bandát. Vitt bennünket völgyre le, hegyre föl. Egy magaslatnál kiszúrta a fát lehordó keskenyvágányú masinát: „Emberek! Fölszállás! Kapaszkodás.”
Fölszálltunk. Kapaszkodtunk. Ő fogta a féket. Hibátlanul. Üvöltöttünk a gyönyörtől. Tavaszi volt a lelkünk, kinyílt előttünk a Börzsöny. Azóta (negyvenegy éve) számos módját tapasztaltam az orgazmusnak. Az elsőt Lőriczjóska mutatta meg nekem.
083 Nézőpont
Imre Kertész Nobel díját ünnepeltük. Kövesgyuri-korú gimnazisták citáltak a Sorstalanságból. Aztán beszélgetés. Sokadjára egy agg úr, hogy bezzeg vitéz Nagybányai Horthy Miklós, amíg menthette, mentette a zsidókat. Rejtő Jenő jut elsőre eszembe. Aztán Petsauer Attila. Aztán nem tudom nem idézni a hajdani keretparancsnokot: „Kérlek alássan, kimentem egy zászlóaljjal, s hazajöttem egy aktatáskával kérlek alássan.”
FOTÓ: OldRadios
Könyvek a médiáról az Írók Boltjából:
