Hajónapló, Nyúl Pál* első bejegyzése – Gál Soma írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Igazából hajónk nincs is, de a vízibicikli-napló igen hülyén hangzik, márpedig róluk tudni, írni kell. De hát az élet olyan, mintha gumikesztyűt csócsálnál: mindig attól függ az íze, hogy mit mosogattál. Szóval…
Kedves biciklik, ti, akik hajónak álmodjátok magatokat, szervusztok, újra eltelt a tanév, a nyár a tiétek, és mosogatunk meg szeretgetünk titeket, amiért cserébe a kristálytiszta vízhez, a legszebb kilátáshoz vagy arra a helyre visztek, ahová csak akarjuk.
A nagy szart! Beleülünk, és tekerünk, míg a belünk ki nem köpjük a Balatonba, úszkálnak majd a haltetemek mellett a belsőségek is. Addig-addig hajtjuk ezeket a gépeket, míg a pénzünk tart, mert amit belefizettünk, azt már csakazértis el kell szórakozni, ha belegebedtek is. Persze, hogy otthagyjuk a koszos, vizes zsebkendőket, üres sörösdobozokat, hínárt és iszapot a gépeken. Megérdemlik, ez a bosszú a fél- vagy egy órás kemény munkáért, azért tesszük velük.
Illetve teszitek ti, kedves Vendégek, Önök, akik csak tíz órakor nyitásra, és este zárásra jelennek meg. Önök szarozzák össze a biciklit, épp csak szó szerint nem, és mi vagyunk azok, akik utána sebeiket mossuk, kötözzük. Mi fektetjük őket puha szálkájú stég-ágyra, mi kötjük őket lánccal oda, hogy lefogja őket, amíg tart a fájdalom, az az irgalmatlan fájdalom, ami a gyógyulással jár.
De ne féljenek, kedves Vendégek! Mindenkiből lehet bicikli. A reinkarnáció ott csap le, ahol csak tud, és ilyen formába csak geci emberek születnek bele. Különben nem lenne annyi gond: ahogy megtelnek vízzel, és csak hárman bírjuk a helyükre tuszkolni, ahogy a fordítás túl erősre sikerül (átesik a stég másik oldalára), ahogy kötél szakad, és a vízibiciklis belezúg a tóba, és így tovább. Nota bene olyankor nyal vissza az ice’n’go, amikor húsz éve üldögél az tisztelt Vendég lelke a műanyag-vázban, csak nem akar már megdögleni, mert a Főnök toldozza-foltozza: a csontjaiban pár csavar, ahol bőre szakadt, ott lekenik festékkel, a seggébe meg szilikonsprayt nyomnak, ahol kilukad. Így járt ezzel Misi is, a ZCS, azaz zöld csúszdás. Tömik, de hiába, a vizet csak beereszti, hogy este röhöghessen magában rajtunk, az erőlködéstől majdnem megszakadó srácokon. Attilának egészen más a heppje. Ő a notórius késő, aki sosem a fizetett időre érkezik, mert a kormány, a hullámok, a jóidő, az anyámkínnya, valamivel mindig takarózik az SK (simakék). Eszter igazi kis szépség, a sima, piros. Ő viszont szégyenlős, ha akarjuk, ha nem, takarja magát, stég alá bújik, és az Istennek sem lehet kihúzni onnan. Na, vannak azért jó srácok is, a sötétkékcsúszdás Tibi például, az mindig olyan prímán rááll a stégre, hogy húzni szinte nem is, csak kérlelni kell, és fenn is van. Szeretem őket mind, az istenit, mintha csak a gyerekeim lennének.
És a bejegyzés csak annak szól, aki a legújabb a placcon. Hosszú tanév után érkezünk mi vissza a szezonba, de álmunkból fölkeltve is végig tudjuk sorolni a bringákat. Huszonötödikén jön a meglepetés, ahogy reggel battyogunk a stég felé, egyik kézben vödör, másikban gyökérkefe és hangosan koppan mindkettő a fán, ahogy vakít a csillogás, a vadiúj csodája. Ott áll a bicikli a tizenhetes helyen. Mind közül a legszebb. Tekeri be a Főnök, belép az életembe, ha igazán romantikus lenne, még a szél is az arcomba csapna. De a Balaton-parton a csattanó mindig elmarad.
A lélegzetek viszont kihagynak, mert gyönyörű nagy a gép, hatalmas csúszdával és delfinek vannak az elején, mint két orrdísz. Na, ő már nevezheti magát akár hajónak. Ott állunk mindhárman, tisztelettel dicsérgetünk, micsoda bringa, én meg belül elolvadok a gyönyörűségtől. Tudom, hogy ő csak lány lehet, ez a külső, a rózsaszín csillámfestés, az íves csúszda, a gömbölyű delfinfejek a lökhárítók helyén: harmonikusabb látvány még nem került a vízre, és elhatározom, hogy valami csodálatos női nevet fog kapni, olyat, amit az a lány visel, aki legalább ennyire kábító. Aki barna, egyenes hajával körbefonja a nyakad, és parfümcsapdába ejt, amikor átölel. Aki olyan szemekkel néz rád, mikor az ölelésből kibontakoztok, amilyen kristályzöld a Balaton vize is hajnalonta, érintetlenül a fürdőzőktől. És aki utolsó, de leghalálosabb fegyverként, az ölelés és a pillantás után rád veti mosolyának hálóját. Bumm, már meg is fogott.
Vergődöm, mint egy hal, de még este. Keszthely, part, mert a vízibiciklisek már bulizni és csak a Balaton mellett tudnak. A koncert utolsó akkordja a pokol csengőhangja. A whisky és a kóla gusztustalanságának társaságában nézem a vizet, a lábam még beleér, de úszni már nem tudok, nem lehet. Jobb szeretném a biztos partot a lábam alatt. Reggel viszont a stég, vagy a térdem megremeg. Pár méterre áll tőlem, mozdulni még véletlenül sem merek, ki ne pukkanjon a pillanat. Álldogálok azzal szemben, aki kiragyog az én kis drágaságaim közül, és minél tovább bámulom, annál szerelmesebb leszek a látványba. Hosszasan, eltelik jó párszor két perc, mire rájövök:
Dominikának fogom nevezni.
(*=Paolo Coelho nevének szabad fordítása magyarra)
