A drágalátós nyaralók elé úszik néhány meleg, szivacsos cafat. Zabáljatok. Dögök. Nem jó ez így. Érzem én. Szórakoznom kéne, meg manikűröshöz menni. Fodrászhoz. Bolyongani az új mercédeszemmel, amiért kilenc évig mosogattam és felszolgáltam. (Borszéki Boglárka írása)
Amennyi az általa kiszorított víz súlya! Ismételgette magában. Meghízott és fehérek voltak a lábai, világítottak a napon, mint a házilag lefestett Trabantok, amikből kispórolták a másik színt, az árnyalat színét. Itthon otthon van! Csak bosszantó szlogenek jutottak eszébe. Most már mindegy, bemegyek, ha elindultam. Úristen, az a kövér pasas, akinek még a karja is izzad, akkor fog odaérni a lejáróhoz, amikor én. Nem. Nem kapcsolhatom össze a férfiundort azzal, hogy ki kellett rúgnom a barátomat, mert a hátam mögött a volt csajával levelezget, de mindegy, mert amikor rákérdezett kíméletlenül megmondtam neki, hogy már csak annyi esélye maradt, mint amennyi annak a hímivarsejtnek, aki több milliárd társával együtt indul el a petesejt felé. A petesejt persze én vagyok, magyaráztam németül, ő meg nézett rám bambán, amikor elkezdtem, hogy Du hast ganz genau Chance. Tegnap miatta nyírtam ki két méregdrága teflonos serpenyőt hideg zsíroldóval, igazi osztrák minőség, de leszarom a serpenyőt is, meg az osztrák minőséget. Felhólyagosodott a vállamon a bőr, ahogy súrolás közben oda is felfröccsent a nyálkás tisztítószer, olyan lett, mintha cigarettacsikket nyomtak volna el rajtam. Neki persze azonnal megbocsátottam. Magamnak nem. Nem is tudom mit nem, még mindig fogalmam sincs, hogy mi ez az önsorsrontó baromság. Mindegy. Itthon vagyok. Ha odaérek a lépcsőhöz, nem veszek levegőt, a mögöttem álló sort szándékosan feltartom, nem gonoszságból, csak nem bírom az idegen izzadtságszagot. A víz hozzám érhet. Többezer ember testnedve keveredik benne, mégsem zavar. Beúszom, távol a parttól, ott alig vannak. Hideg. Nem ér le a lábam. Itt jó lesz. Maradok. Egyedül. Idehallatszik a vasúti hangosbemondó. Most érkezik a déliből az intersziti. Még több hájas pacákkal, akik egész nap a sört vedelik és böfögnek, meg izzadnak. Egész télen ezt a szagot érzem, ahogy közel hajolnak és mondják, de nem értem, akkora a zaj. Közelről kell a szájukat néznem, hogy le tudjam olvasni a noch ein Bier bittét, miközben le tudnám őket hányni, mert ilyen közel csak akkor megyek valakihez, főleg frontálisan, amikor csókolózni akarok. Fogok. Tervben van egy csók. Bár most már az sincs. Az apró tervek, ahogy percenként szertefoszlanak. Az van. Bomlás. Ha sokáig maradok, én is így járok. Felbomlok. Romlott húsból főzött levesben. A drágalátós nyaralók elé úszik néhány meleg, szivacsos cafat. Zabáljatok. Dögök. Nem jó ez így. Érzem én. Szórakoznom kéne, meg manikűröshöz menni. Fodrászhoz. Bolyongani az új mercédeszemmel, amiért kilenc évig mosogattam és felszolgáltam. Az elektromos ablakemelő már nem fért bele, döntenem kellett, vagy légkondi, vagy az ablak, de a meleget rosszabbul bírom és ha bekapcsolom a klímát, úgysem kell lehúzni az ablakot. Így még maradhatok elegáns. Ez az enyém. Egy kisméretű hazug elegancia.
Bill Brandt: Perspective of Nudes
