A Thealter megnyitói évek óta méltó felütései az elkövetkezendőknek. Azoknak az előadásoknak, amelyek ma progresszívek és függetlenek a Kárpát-medencében és környékén. 23. alkalommal költöztek Szegedre a Kárpát-medence és környéke szabad színházai. Összefoglaló a megnyitóról, a Metanoia Artopédia és aKosztolányi Dezső Színház előadásairól.
Egy állat lakik bennem, de legalább is egy előember. Ez nem ismer sem istent, sem szavakat, sem betűt. Nyála csorog, ha táplálék szagát érzi, fenyegető testtartással, morgással üzen a rivális hímeknek, ha tüzelő nőstény van a közelben. Képes némi empátiára de csak a csoporttagokkal szemben. Képtelen együtt élni és érezni több ezer, tízezer, másik egyeddel, mégkevéssé tízmillióval. Összetartásra legfeljebb hordányi, néhány tucat csapattárssal képes, a társadalom zajos tömegére agresszióval reagál. Nem ért a szóból.
A Thealter megnyitói évek óta méltó felütései az elkövetkezendőknek. Azoknak az előadásoknak, amelyek ma a Kárpát-medencében és környékén progresszívek és függetlenek. A fesztiváligazgató azt mondja, évtizedek óta itt, Szegeden is teremnek ilyen műhelyek, szerencsések hát a helybéli vájtszeműek. Különösen szerencsések nyaranta egyszer, amikor van mire vetni tekintetüket, van mit olvasniuk (s nem csak színházi olvasatokat, hiszen hagyományosan nyomtatott lapja is van a fesztiválnak Ex-Stasis néven, ego-blog fut a fesztivál weboldalán, s természetesen a face-en is interaktív, percre kész infók futnak, s a kritikusok is szép számban zarándokolnak délre ilyenkor Pestről). A megnyitó szövege szerves része volt az Andaxínház nyitó performanszának, melyben a fellépő színházak neveit léggömbök vitték, majd előkerült a fesztiválplakát idei állata, maga a nyúl is. Vass Imre, aki később cérnaszál-táncgitározott, hozta ki az állatot. Ki közénk, hogy ne csak figyelmes szemünk, hanem érinteni akaró kéjsóvár bőrünk is kapjon valamit: plakátállat-símogató.
Első este a szegedi függetlenség élőképe a Metanoia Artopédia: Mutatványosok az Alkimisták utcájában – meditációs objektum a „kartonvarrónő” címszó alatt lépett a régi zsinagóga 23 éve koptatott deszkáira. A nyolc órára meghirdetett magyarországi bemutató után tízkor újráztak a szegediek, hiszen az első előadásra már napokkal korábban lehetetlenség volt jegyet szerezni.
A Perovics Zoltán rendezte előadást nevezhetnénk zenés beszélő képszínháznak. Miért tekerem így nyakát a műfajnak? Megvan az oka. A Metanoia minden egyes előadása egy monumentális, folyamatos belső építkezés „éves jelentése”, amelyben a színpadkép önmagában is olyan erős, hogy ha nem lennének a csodálatos, intellektussal válogatott zenék, és a néhol már követhetetlen asszociációs léptekkel haladó szövegek, akkor is megállna. A Metanoia erős figyelmet követelt tőlünk most is, ám a végén a tapsrend után (szerintem nincs ilyen náluk), szóval a taps után bedübörgetik közénk a Sicratman-himnuszt a Buzi-e vagy?-ot.
„Pöttyös az inged? Buzi-e vagy?
Fested a hajad? Buzi-e vagy?
Piros a cipőd? Buzi-e vagy?”
Állat megint kihozva.
A szombati nap a Kosztolányi Dezső Színházé volt. Az ember komédiája című, Sziveri János költészetét és életét megrajzoló előadás rendező-koreográfusa Táborosi Margaréta. Bátorság, elszántság, bánsági-bánáti dögvér kell ahhoz, hogy valaki Sziveri költői világát deszkára vigye. Állíthatom, nekik sikerült. A nyersmagyarság, a betegségig és azon túl is kitartott kíméletlen kritikus hang, a kérlelhetetlen letisztultság önmagában riasztó lehet némelyeknek, ám az a széplélek, aki ezen az előadáson keresztül találkozik Sziverivel, nem fog elborzadni.
Hogyan lehet manírmentesen erős hatásra vadászni? Bakos Árpád zenéjére folyamatosan mozognak, táncolnak, élnek a szereplők. Tudják, mit akarnak, élvezettel táncolják, éneklik el ezt a groteszk szépséget.
Hogy lehet egyszerre szépnek és durvának lenni? A kellemetlen igazságot a pofánkba vágni és közben szeretve maradni? Hát így. Innen az anyaországból nézve úgy látszik, ott a Vajdaságban ez a természetes nyelv. Ott még tudja az ember, hányadán áll a másikkal.
„Azokkal az emberekkel szemben, akik megpróbálnak valamilyen viselkedési formákat fölvenni — köszönöm, tessék, elnézést —, ő valahogy nem szeretne »viselkedni«. Önmagában az, hogy valaki nyers, még nem előny. De nála ez a nyersség egy nagyon erős igazmondással, valamint azzal párosult, hogy »nem akarok úgy viselkedni, ahogyan elvárjátok tőlem« —, és ez egy ellenállhatatlan légkört adott neki. Ő az a pimasz ember, akire mégsem tudunk nem figyelni, nem tudjuk nem észrevenni azt, hogy igaza van.” Ezt Béres Márta, a darab színésze mondja a költőről. Szóról szóra igaz ez a Kosztolányi Dezső Színházra is. Ők az a pimasz színház, akikre nem tudunk nem figyelni. Mint kihozott állat, gyönyörű vadság a létük. Kérdeznek, miközben igazuk van.
A bennem lakó állat újszülött kora óta képes arról képet alkotni, hogy egy ismeretlen hang, vajon mekkora másik állattól származhat – ez elengedhetetlen a túléléshez. Fogékony a ritmusra, a zenére és a táncra. Persze zenélni vagy táncolni nem tud a szó hagyományos értelmében – éppencsak idomítható. Viszont magas szintű imitációra képes. Ha kihozzák belőlem. Márpedig ezek, itt, Szegeden minden este kihozzák. Aztán meg visszaviszik, visszaengedik oda, ahová való. Bensőm vadonjába.
Thealter International – Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója
Szeged, 2013. július 19-27.
Színházi könyvek is:
