„Az olvasásban – a művészi mű, regény, vers olvasása közben – a világ tagolt egésszé áll össze: az ember csak így tud igazán tájékozódni a világban, így tudja magát otthon érezni benne, és ez oldja a szorongást.” – Vekerdy Tamás pszichológus írása.
Nógrádi Gábor író vitaindító cikke (l. Olvasni? Miért?), és Kamarás István OJD író, olvasásszociológus gondolatai (l. Olvasni? Valamihez!) után most Vekerdy Tamás pszichológus, író sorait közöljük az írott szó és az olvasó (vagy nem) ember, valamint a 2009-es PISA jelentés témaköréből kiindulva.
Hogy valaki olvasó lesz-e vagy nem, az persze a környezetén is múlik. Olvasnak-e a szülei? Látja-e őket elmélyülten könyvet olvasni – nem csak magazint? Ha igen, akkor már a másfél éves kisgyerek is hasra fekve „olvas”, lapozgatja a leporellóját, mert utánozza a szüleit. És persze: van-e otthon könyv? Aztán: hall-e a gyerek minden nap – minden este – mesét? Vigyázat! Csakis a hallott meséről van szó, a látott mese nem használ. (Miközben kitűnő kollégáktól azt halljuk, hogy a mai gyerekek számára a mese az mindig film, az, amit a tévében látnak.) A mese hallgatása közben – és minél inkább fejből mesél a mesélő, és minél ritmikusabban és minél dallamosabban – a gyerekben fut a „belső mozi”. Belső képeket alkot – láthatjuk videofelvételen is: eleinte a mesélőre fókuszál, majd a tekintete átváltozik, már nem néz „kifelé”, a fejében futó belső képeket látja, belső látással. A belső képkészítés elaboráció, mondja a pszichológia. Feldolgozás. Dühök és más indulatok, vágyak, ismeretek, fantáziák feldolgozása. Az álom is belső kép. A nappali fantáziálás is az. A mese azért vigasztal, azért old – azért hoz ellazított helyzetbe –, mert folyamatos feldolgozást biztosít. Meséljünk a beteg gyereknek: gyógyulni fog, a láza is lemegy – figyelmeztet már Karácsony Sándor.
Aki tud belső képet készíteni, mert sok mesét hallgatott kiskorában, az jó olvasó lesz. Mert annak élvezet az olvasás. Oldódás. Öröm. Az olvasásban – a művészi mű, regény, vers olvasása közben – a világ tagolt egésszé áll össze: az ember csak így tud igazán tájékozódni a világban, így tudja magát otthon érezni benne, és ez oldja a szorongást. (A televízió nem csak leülteti az örökmozgó gyereket, aminek következtében az aktivitás duzzad és egy idő után agresszióban robban, hanem a külső kép megjelenése azonnal blokkolja a belső képkészítést is. Nincs feldolgozás! A gyerek nem tud különbséget tenni a belső és a külső kép között, a külső mozgó kép elcsábítja azzal az ígérettel, hogy ugyanúgy oldódni fog és jól fogja magát érezni, mint amikor mesét hallgat. De ez az ígéret beváltatlan marad…)
Már a másfél éves kisgyereknek is lehet mesélni – visszamesélem napjának néhány mozzanatát. Kicsit később ugyanezt teszem, de akkor már medve mamáról és a kis bocsról mesélek – és a gyerek számára világos, hogy róla van szó. Hogy ilyenkor ezt már miért szeretik jobban? Fogalmam sincs. Később az állatmese elszakad a gyerek közvetlen napi tapasztalataitól és kalandos lesz. Ezt követi aztán a nagymesék korszaka, négy és fél, ötéves kortól, tündérekkel, sárkányokkal, varázslatokkal és mindazzal, ami hozzá tartozik a gyerek animisztikus (mindent átlelkesítő) és mágikus (a mindenhatóság érzését keltő) világképéhez.
Még később, 7-8-9 éves kortól a szülő lassan áttérhet a regények esti folytatásos felolvasására. Dickenstől Mikszáthon át P. Howardig! (Ne higgyünk a nagyszülőknek, hogy a gyerek ezért nem tanul meg olvasni és ellustul stb. Akinek mesélnek és aztán felolvasnak, sokkal bizonyosabban olvasóvá lesz, mint akivel ez nem történik meg.)
Hegedűs Géza szerint, aki tízéves koráig nem televíziózik, abból regényolvasó lesz. Sok igazság van ebben. És miért jó, ha regényolvasó lesz? Sokkal könnyebben fogja átvészelni a kamaszkorát! A kamasz született leskelődő. Be akar nézni a felnőtt világ életébe. Ezt legjobban a nagyregényeken keresztül teheti meg. Dosztojevszkijt kamaszkorunkban kell olvasni – figyelmeztet Szerb Antal, és jogosan. (Tolsztoj majd az érett korban nyomul előtérbe, elhomályosítva talán a rajongott szerzőt is.)
A klinikum ma már ismeri a biblioterápiát. Civilizációnk kiirtja a belső képeinket, leállítja feldolgozó fantáziálásunkat. Ha már elég betegek vagyunk, a klinikán relaxált állapotban újra megtanítanak belső képeket készíteni – átélhető belső képeket – és ezzel megtanítanak történeteket olvasni.
Ha egy jól leírt futásról olvasunk – és belső képekkel dolgozó olvasók vagyunk –, több vér áramlik a lábikránkba (anélkül persze, hogy ezt észrevennénk), ami erősíti észrevétlen fiziológiai hatásával az érzelmi azonosulást. Ez az érzelmi azonosulás és a tágasabb – rendezett – világban mozgás az élvezet forrása. Többet élünk át, mint a mindennapi életben, és nagyobb megismerő erővel tesszük azt. A szépirodalmi mű olvasása mondhatnám: passzív színészet. Átváltozunk.
Kötelező olvasmányok – fából vaskarika. Arany Jánosról mondják, hogy amikor életében már kötelező olvasmánnyá tették a Toldit, rémülten szisszent fel: – Magyar ember nem fogja többé élvezettel olvasni!
Próbáljunk gondoskodni róla, hogy gyerekünk előbb olvassa vagy ismerje meg a mi felolvasásunkban a későbbi kötelező olvasmányokat! A Pál utcai fiúktól A kőszívű ember fiaiig (az Aranyemberről nem is beszélve).
Dániában a tanügyi bácsiknak és néniknek (Mikszáth kifejezése abban az írásában, amit a mese védelmében, a fantázia védelmében írt az 1910-es almanachba abból az alkalomból, hogy a tanügyi bácsik és nénik be akarták tiltani a meséket, mondván, hogy nem a valóságra nevelnek, és a zseniális Mikszáth kétségbeesve figyelmeztet, hogy a világ legpraktikusabb nemzete, az angol, milyen nagyra tartja a mesét…), szóval a tanügyi bácsiknak és néniknek Dániában már száz évvel ezelőtt sem jutott eszükbe, hogy megmondják, mi legyen a kötelező olvasmány. „Hatodikban egy klasszikus dán regény és egy klasszikus külföldi regény. Hetedikben egy modern dán regény és egy modern külföldi regény…” Hogy melyik? Azt még a tanár se mondja – mondhatja – meg, azt a gyerek dönti el, olyan is lehet, amit már olvasott (ha lusta az istenadta; de akkor is olvasott dán és külföldi regényeket!).
Ami kötelező, lehangol.
Ami tilos: felkelti az érdeklődést. Vonzóvá lesz…
Szóval, minden azon múlik, rákap-e a gyerek a mesehallgatás – a történetre figyelés – ízére. Ha igen, felnőttkorában is jobban fogja érezni magát, mint regényolvasó.
Sokkal több mindent fog megérteni önmagából és a világból.
És így: sokkal kevésbé lesz agresszív.
P. s.: Az egész világ tele volt vele, hogy a könyvkultúrának vége, hogy a gyerekek nem olvasnak stb. És akkor a zseniális Rowling megírta a Harry Pottert. 
És kiderült, hogy az addig nem olvasó gyerekek százmilliói falták fel világszerte mind a hét, egyre vastagabb kötetet. Ezt a nagyszerű hét kötetet, amit sokan szidtak azok közül, akik nem olvasták. De amelyik nem csak az angol kísértethistóriákba és a kelta varázshagyományba mélyesztette a gyökereit, hanem az angol humorba és a sajátos dickensi kedélybe is, amely érzelemdús, anélkül, hogy szentimentális lenne.
